Üzenet egykori diákvárosomnak (8.)

Többen is reagáltak cikksorozatunk előző részére, abban a kanizsai Arsenal történetére. Még mindig emlékeznek rá, pedig ők nem voltak a csapat tagjai, nem is jártak a vegyipari technikumba.

Valóban felejthetetlen korszaka volt ez diákkorunknak. A laboratóriumi gyakorlatok alatt tartottuk taktikai „értekezleteinket”, – elsősorban a mérlegszobában –készülve következő ellenfelünkre. A sors adta azt, hogy egy középiskolai osztálynak – ahol a leányok voltak többségben –olyan csapata született, amely – adott körülmények között – büszkén viselhette az Arsenal nevet. A mérkőzések után többnyire az Ady utcai Kedvenc presszóban értékeltük ki a találkozó tanulságait. Jól emlékszem, a csokikrém volt a kedvencünk, a pincérek azonnal hozták, ha megérkeztünk. Ja, és ott volt a „narancslé”, a Jaffa is. S a kedves pincérek, akik megtűrtek minket, kispénzű diákokat.

Jó emlékezni erre a korszakra, ugyanakkor itt van a szomorú kontraszt is: ebből a csapatból többen már nem élnek. Elveszítettük Reicher Zoltánt Tótszerdahelyről, Menegáti Károlyt Kötcséről, Kovács Lajost Zalaszentbalázsról. Béres Gyula időközben Svájcba disszidált, az akkori szóhasználat szerint. Ma sem tudjuk, hogy él-e vagy meghalt már.

A csapat szereplését, népszerűsítését természetesen saját „sajtó” is segítette. Bevallom, nem tudtam szakítani egerszegi múltammal, s Kanizsán is folytattam „papírpusztító” tevékenységemet. Beharangozókat írtam, tudósítottam a mérkőzésekről az akkori lehetőségek szerint. Játékosként voltam tudósító, valóságos álláshalmozó. Közben diák.

A focinál maradva egyéb feladatom is volt Nagykanizsán. 1968-ban megnyerte az NB II-es bajnokságot a ZTE, így feljutott az NB I B-be. Az egerszegi siker sok kanizsai focibarátot is megérintett, sokan jártak át a megyeszékhelyre mérkőzésekre. Nem tartozott közéjük Horváth László és Inkovics László, két sportkedvelő labortanárunk, akik elvárták – mint a ZTE B-közép tagjától –, hogy beszámoljak nekik a csapat mérkőzéseiről. (Bezzeg ilyenkor már gyakrabban utaztam hétvégekre haza.)

Talán a foci volt a közösségkovácsolás egyik összetevője osztályunkban. S volt egy másik, az év eleji gyümölcsszedés is. Nem tudom, hogy van-e mostanában ilyen a középiskolákban, de az biztos, hogy a mi időnkben ez bevált. Kilimánba mentünk – ha jól emlékszem –, almát szedtünk. Jót tettek ezek az iskolai szünetek.

Aztán elérkezett 1969 decembere, ami gyökeres változást hozott középiskolás életemben. Hideg tél volt, nagy hóval. Közeledett volt a karácsony, elérkezett a tanítási szünet. Utaztunk volna haza, de Tél tábornok más megoldás mellett döntött. Hóakadály miatt nem indultak a vonatok a kanizsai állomásról.

Ott rekedtünk a városban, a téli szünet kezdetén, tanácstalanul. Mit lehet ilyenkor tenni?

Azért nem voltunk elanyátlanodva. Az egészséges életösztön dolgozott bennünk. S ez lett a vesztünk. De erről már a folytatásban.

Ekler Elemér

(Folytatjuk)

Kanizsa és Egerszeg… (1.) (2021. 07. 09.)

Kanizsa és Egerszeg… (2.) (2021. 08. 10.)

Kanizsa és Egerszeg… (3.) (2021. 08. 27.)

Kanizsa és Egerszeg…(4.) (2021. 09. 15.)

Kanizsa és Egerszeg…(5) (2021.09.24.)

Kanizsa és Egerszeg…(6) (2021.10.08.)

Kanizsa és Egerszeg…(7.) (2021.10.21.)