Üzenet egykori diákvárosomnak (6.)

Visszatértünk… Fél évszázad után. Noha többször is megfordultunk – a „vidékiekre” gondolok – azóta Nagykanizsán, de ez a találkozás rendhagyó volt. Az ötvenéves érettségi találkozóra készültünk.

Harmincketten érettségiztünk, harmincketten végeztünk. Nem okozott gondot, hiszen a Winkler Lajos Vegyipari Technikum egyik legsikeresebb osztálya voltunk. (Csak semmi öntömjénezés, ahogy A tanú című nagyszerű filmben is elhangzott – a szerk.).

Nyolc társunkat azóta elveszítettük. Nyolc egykori társ, nyolc külön személyiség. Szeretettel gondolunk rájuk. Kötődésünket az egykori iskolához azonban soha nem veszítettük. Sokan maradtak a vegyész pályán, de voltak „dezertőrök” is: zenetanár, külkereskedő, pedagógus, a színészi pályát választó, újságíró… Ám valamennyien vittünk magukkal valamit a technikumi értékekből, ami pluszt adott pályafutásunk során.

Kanizsa visszavárt. Ott voltunk a Kanizsa Kaszinó különtermében, ott örültünk Szomjas Éva osztályfőnökünkkel együtt a találkozásnak október másodikán. Örültünk, hogy együtt vagyunk, s nem gondoltunk arra, hogy még meddig láthatjuk egymást. A pillanat öröme elűzte a jövő bizonytalan lehetőségeit.

Nem arra gondoltunk, hogy mi lesz holnap, hanem mi volt szép az elmúlt esztendőkben, a diákévekben.

Aki azt mondja, hogy az évek megszépítik a múltat, az lehet, hogy téved. Én most sem érzem szebbnek azokat az éveket, mint akkor, mert ott, akkor boldog voltam. S ezt hallottam egykori osztálytársaimtól is.

Nem tudom, hogy náluk működött-e a múlt megszépítő messzesége, de – úgy látom –, hogy nem. Ők is életük egy felejthetetlen korszakára emlékeztek. S ezért is jöttek el. S ezért is fogalmazták meg elvárásukat, hogy – gondolva az alattomosan fogyó esztendőkre – most már évente találkozzunk. Logikus felvetés. Ilyent csak az fogalmaz meg, akinek a múlt annyira fontos, hogy a jelenben is vele éljen.

Voltak persze nehéz időszakok. Ezekről is beszélgettünk október másodikán Nagykanizsán. Voltak, mert kemény iskola volt a miénk, nem mindenki tudott megfelelni a követelményeknek. Ők kimaradtak. Mi maradtunk, s így kovácsolódott össze az a közösség, amely fontosnak tartotta, hogy ismét találkozzunk. Sokszor lehetőleg.

Ez a közösség életem egyik meghatározó része volt, s maradt. Tagja lehettem, noha ifjúi lázadó személyiségem sokszor talán nem illett bele a képbe néhány barátommal együtt. Ám a „diplomatikusabb” osztálytársaim ezt soha nem éreztették velem. Köszönöm nekik.

Nem a nosztalgia diktálja ezeket a sorokat, hiszen rengeteg a tennivaló, s a volt osztálytársaim is így vélekedtek, amikor mindennapjaikról beszéltek. Az a jó, ha van előttünk még cél, amiket szeretnénk elérni.

S ehhez ad erőt az emlékezés. Arra az időre, ami belénk vésett egy útvonalat, amiről nem szabad letérni. Soha…

E.E.

(Folytatjuk)

Utóirat: Ebből a részből kimaradt Egerszeg. Érthető okokból. Most Kanizsa volt a főszereplő…

 

Kanizsa és Egerszeg… (1.) (2021. 07. 09.)

Kanizsa és Egerszeg… (2.) (2021. 08. 10.)

Kanizsa és Egerszeg… (3.) (2021. 08. 27.)

Kanizsa és Egerszeg…(4.) (2021. 09. 15.)

Kanizsa és Egerszeg…(5) (2021.09.24.)