A pesti macskaköveket áztató véráldozat nem volt hiába való

A 69 éves régiségben valami elképzelhetetlen, a józan gondolkodást messze túlhaladó történések reszkettették meg a változhatatlannak tűnő világot. 1956. október 23-án, Budapesten egy békés, a lengyelek melletti szolidáris tüntetésből viharban terjedő tűzként lángolt fel a sztálinista alapvetésen regnáló, népnyúzó Rákosi-rendszert elsöpörni akaró forradalom.

Az akkori „helytartótanács reszketni méltóztatott”, majd – maga mögött érezvén a szovjet szuronyokat – lövetett, s a kezdetben a rendszer békés megreformálásáért indult tüntetés átcsapott fegyveres harcba. Egyre-másra alakultak meg a szabadságharcos csoportok, s héroszi küzdelem kezdődött a hazai kommunizmus védereje, az ÁVO, és a rendszer védelmére harcba küldött megszálló szovjet hadsereg között.

Dávid és Góliát csatája zajlott a pesti utcákon. „Dióverő” puskákkal, „Molotov-koktélokkal” felszerelt felkelők harcoltak a szovjet szoldateszka tankjaival támogatott rákosista véderővel, az ávósokkal szemben.

Szabadságharcosok kiömlő piros vére áztatta napokig a pesti utcát, s megtörtént a világot ámulatba ejtő csoda: győzött Pesten a forradalom! A forradalmi hevület végighullámzott az országon. A legkisebb faluban is elzavarták a régi rend kiszolgálóit, s valami régen nem tapasztalt eufórikus érzületben kezdődött meg Magyarország új, valóban demokratikus rendszerének újraálmodása.

Amikor már úgy tűnt, hogy végérvényesen kivirult a szabadság – jött a kádári árulás. A szovjet tankok ismét elözönlötték a fővárost, és a legendássá lett „pesti srácok” halálmegvető hősiessége ellenére, a mérhetetlen túlerő győzedelmeskedett a felkelők felett.

A pesti macskaköveket áztató véráldozat mégsem volt hiába való. Egy maroknyi nemzet példát statuált hősiességből, bebizonyította, hogy nincs az a zsarnokság, amelyet egyakaratú, együtt dobbanó szívű nemzet nem tudna megtörni.

F.L.