Lótörténelem

2025. 02 03. 14:35

Gulyás Michelle lovagol a női öttusázók döntőjében a 2024-es párizsi nyári olimpián a versailles-i kastély parkjában augusztus 11-én.
Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt

Egykori öttusázók találkozója volt szombaton a Pest vármegyei Pátyon, a Bellandor Lovasklub telepén. (Az obsitosok egyikeként én is ott lehettem.) Nagy csapat a mi kis pentatloncsapatunk, igazi közösség. Az öttusa Trianonja óta különösen…

Emlékezni jöttünk arra az igazi öttusára, amitől tavaly nyáron kellett elbúcsúznunk, arra a modern pentatlonra, amit még az újkori olimpiák életre hívója, Pierre de Coubertin báró álmodott meg: „Kell legyen egy sportág, amely a férfias­ság mintaképe.” Ebből született a sportág: lovaglás, vívás, lövészet, úszás és futás. Nekünk, magyaroknak különösen a szívünkhöz nőtt, hiszen az olimpiák örökrangsorát tíz arannyal mi vezettük. A számok sorrendjét olykor változtatták, ám a tusák mindig ugyanazok maradtak – egészen a párizsi játékokig… Hivatalos helyen ugyanis addigra kimondatott: „A lovaglás akadályt jelent az öttusa továbbfejlődésében.” (Helyére valami testidegen, fals ugribugri került.) Számított is az évszázados hagyomány, az olimpiai eszme, Coubertin szelleme, a versenyzők könnye… A brutális jelenkornak útjában volt a meleg tekintetű, kócos sörényű öttusaló, száműzte hát. Erdőből a madárdalt.

Bánatos-dacos volt ez a pátyi összekapaszkodás, amolyan Nem, nem, soha!-érzés. Sokunk tekintete bepárásodott, amikor a rendezvény legvégén vendéglátónk, Andor Ákos kihozatott a pályára néhány apró termetű székely lovat. Ahogyan mondani szokás, meglátni és megszeretni őket egy pillanat műve volt. Árpádék érkeztek a Kárpát-medencébe ilyen lovakon. Jó volt most látni, hogy – új gazdáik dacára – Trianon után is megmaradtak, köztünk vannak. Nincs vége a történelemnek.

Pilhál György
Magyar Nemzet