Akár ha pajkos gyermek szakítaná fel az égi dunnát, a dermesztő éjben puha fehér pihék kavarognak, aztán szédítő táncuktól elfáradtan, egymás ölébe hullva megtapadnak fűn, fán, kerítésen és a pislogó ablakú házak taraján. A magasztos éji csendben megszólal egy orgona, és a templomban előbb bátortalanul, majd egyre erősebben, egye diadalmasabban felzeng a mennyből az angyal.

Karácsony éj.

Mindannyian átéltük már az évről évre bekövetkező misztériumot, a több mint 2000 éve volt születés titokzatossága az évek sokasodásának dacára, újra meg újra megindítja szíveinket. A betlehemi éj két évezrede minden esztendőben varázslatot űz lelkeinkkel; a Kisjézus születik meg bennünk, minden év lelket dermesztő hosszú várakozása után karácsony bűvöletes éjjelén.

Mennyből az angyal… Zeng a templomi kórus, és az oltár szögletében épített kis betlehem figurái képzetünkben életre kelnek. A templom hidegében szinte magunkon érezzük a barmok párájának melegét, mozdul a kezünk, hogy lelkünk melegének keszkenőjével betakarjuk a szalmaágyon szunnyadó Jézuskát.

Éjfél van. Utolsót kondul a hósipkás toronyban a harang. Kinn, mintha szétszakadna az ég sötét kárpitja, hirtelen kibukkan egy ragyogó csillag, s versenyt szikrázik a villanyfényben milliárd apró gyémántként villódzó hókristályokkal. A lépcső alján az emberek egy percre megállnak. Boldog karácsonyt! – mondják egymásnak, s kezet fognak. Boldog karácsonyt!… Boldog karácsonyt! – mondogatják, s tenyerükön érzik a Megváltó piciny kezének melegét.

Farkas László