Kaján masiniszta
Október az idősek hónapja, előttük tisztelgek.
Móra Ferenc azt írja valahol, az ember akkor öregszik meg, amikor mosolyog azon, amin valaha sírt, és nevet azon, amin valamikor a fogát csikorgatta. Biztosan így van, de a szárnyszegett öregek sorsánál szívszorítóbb kevés akad. Visszatérő bánatuk, hogy velük már senki sem akar beszélgetni, őket már senki sem szólítja meg. Vagy ha mégis, válaszukra már senki sem kíváncsi. A mai öregemberrel nem beszél a többi generáció, jobb híján csak egymással társalognak a bérház gangján vagy a háziorvosi váróban. És ez elszomorító. A nyugdíjemelés meg a szociális védőháló is fontos, de az ő lelkük komfortjához az ilyen kibeszélősdi is kell. Nem megszánni, hanem meghallgatni kellene a magukra maradt öregeket, rájuk nyitni az ajtót, beköszönni hozzájuk. A legjobb orvosnál is többet segít, aki beszélget velük. Mert akkor Rózsika néni és Lajos bácsi érzi, továbbra fontos tagja ennek a kacifántos világnak, csak vele együtt kerek a mindenség.
Öregeink görnyedt tartása nem föltétlenül ortopédiai ártalom.
Nem azzal van a gond, hogy megy az idő, hanem hogy egyre sebesebben. Mint amikor a vonat kiindul az állomásról. Először lomhán gurul, majd amikor elhagyja az állomást, a város utolsó házait, meglódul, egyre vadabbul zakatol, száguld… Eleinte még élvezed a robogást, sőt a lehúzott ablaknál magad buzdítod a masinisztát: gyerünk, gyerünk! Aztán belefáradsz a száguldásba, álomba ringat a zakatolás, s mire fölébredsz, már nem is annyira izgalmas a sebesség. Ha tehetnéd, már fékeznél, de nem lehet, az idő, ez a kaján masiniszta nem hallgat rád, egyre csak robog.
Pilhál György
Magyar Nemzet