Gyász, műgyász
A gyűlölet néha a saját csapdájába esik.
Még nem ért véget a tragikumában is emelkedett aradi gyásznap 1849. október hatodikán, amikor a vesztőhelyen elrettentésül ott hagyott hősök lábainál már valóságos őszirózsacsokor-erdő magaslott. Emberek ezrei zarándokoltak a friss Golgotához. Mert megszakítani lehet a szívdobogást, de visszhangját megzabolázni sosem…
Aztán egy másik, egy „mű” október hatodika.
1956-ban ezen a napon temették újra Rajk Lászlót. Kirakatper után kirakattemetés hét évvel az után, hogy az elvtársak – igazodva a bolsevik tradíciókhoz – koncepciós per után felakasztották a sajátjukat. (Rajk az örökké belső ellenséget kereső Rákosi Mátyásnak volt az útjában.) Az elzavart diktátort váltó másik anyaszomorító, Gerő Ernő viszont úgy okoskodott, Rajk rehabilitálásával bizonyíthatja saját nagyszerűségét. Kommunista kabaré, megríkatni a népet. Elhelyezvén a hála és emlékezetkiesés virágait, maga Apró Antal, Dobrev Klára nagypapája mondott búcsúbeszédet: „Sokakban felmerül a kérdés: vajon mi a biztosíték arra, hogy hasonló törvénytelenségek a jövőben nem fordulnak elő.” Majd mindjárt válaszolt is rá: „A biztosíték mi vagyunk, kommunisták.”
Két évvel később a fogadkozó elvtársak már Nagy Imrét és társait akasztották a Gyűjtőfogház kisudvarán. (De oda nem vihetett virágcsokrokat a nép…) Tóni bácsi jutalma, harminc ezüstje egy zsidóktól elzabrált szemlőhegyi villa lett. Az Apró-villa ma a Gyurcsány, Dobrev árnyékpár rezidenciája.
De mit hallok most?! Állítólag el akarják adni a villát… Lelkiismeretfurdalás? Na, ne!
Talán mégsem lehet a múltat végképp eltörölni?
Pilhál György
Magyar Nemzet