Arad: nemzeti gyászhelyünk
172 éve végezték ki a szabadságharc hős tábornokait
1849. október 6.-án bő aratása volt Aradon a halál angyalának. A várbörtön komor udvarán német vezényszavak visszhangzottak, pattogtak, mint gellert kapott puskagolyók a kövezeten, s érkeztek sorban a halálra ítéltek: Aulich Lajos, Damjanich János, Knézich Károly, Lahner György, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Nagy Sándor József, Pöltemberg Ernő, Török Ignác, gróf Vécsey Károly, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Lázár Vilmos és Schweidel József, a magyar szabadságharc hős tábornokai.
A cári seregeknek Ausztria oldalán történt hadbalépésével a magyar honvédség sorsa megpecsételődött. A többszörös túlerővel szemben értelmetlenné vált a kivérzett csapatok ellenállása, Bem ugyan tett még egy kétségbeesett kísérletet és Temesvárnál megütközött Haynauval, vereséget szenvedett, s innen már nagyon rövid volt az út a világosi fegyverletételig és az aradi siralomházig.
A forradalom és szabadságharc bukása után a megtorlás esztendei következtek. Haynau mindenáron példát akart statuálni és ehhez Bécsből, a vérszomjas Felix Schwarzenberg hercegtől, akkori osztrák miniszterelnöktől minden segítséget megkapott. A császári hadak magyarországi főparancsnoka, aki korábban az olaszországi forradalom vérbefojtásával (bresciai hiéna) „tüntette” ki magát, a feljegyzések szerint önfejét ajánlotta garanciául, hogy Magyarországon száz évig nem lesz forradalom, mert még az írmagját is kiirtja a gaznak.
Aradi tizenhármak. A kivégzett tábornokok a bukott szabadságharcot követő megtorlás legismertebb szereplői. Még gróf Batthyány Lajosról, az ország első miniszterelnökéről is kevesebb szó esik, pedig Batthyány a mártíromság árán sem adta fel elveit, s ugyanazon a napon, amikor a főtiszteket, a pesti Újépületben őt is kivégezték.
Az emlékére emelt mauzóleumban örökmécses ég, amelynek kicsiny tűzlángja 172 év múltán is emlékezetünkbe idézi a forradalom és szabadságharc szent hevületét, és gróf Batthyány Lajos emberi nagyságát. Arad városa (a történelmi Magyarország határainak ismételt erőszakos átrajzolása következtében) az ország mostani gyepüin kívülre esik. A vértanúságot szenvedett tizenhármakról méltó módon való megemlékezés a Ceausescu-éra letűnte utáni demokratizálódó Romániában sem igazán lehetséges. Az országaink közötti hivatalos kapcsolatok normalizálódása ellenére az igazi román-magyar megbékélés még várat magára.
Az aradi emlékhelyen felkiáltójelként ágaskodó obeliszk emlékeztet a gyászba borultan is dicsőséges múltra, de egyben üzen is a jövőnek: Az önkény időről-időre felülkerekedhet, de a népek szabadságvágyát nem lehet bitókkal, sortüzekkel kioltani.
F.L.