Globalista gazdaság- és társadalompolitikai morzsák

(2021.04.14., 10:00)

 

Vera Jourováról egyhetes eső sem moshatná le a globalista festéket.

Fotó: archív

 

Határozottan az a véleményem, hogy a világ gazdasági és társadalmi folyamatai jó ideje nem érthetők a hagyományos politikai bal- és jobboldali dichotómia keretében. Ez a tradicionális felosztás teljesen rendben volt az első világháború kitöréséig. A főhatalmak saját, aranyalapon nyugvó, autonóm, az arannyal összekötött pénzrendszerekkel rendelkeztek, vállalkozói és munkavállalói fő fókuszként a hazai piacokon tevékenykedtek.
Ezen a helyzeten már a 19. század elejétől (Napóleon legyőzése után) gyors terjeszkedésbe kezdett brit birodalom pénzmoguljai sem tudtak az európai kontinensen csak kis rést találni (Ausztria). A konkurenciától (főként Németország) tartva tették át pénzügyi tevékenységüknek súlypontját 1913-ban az Egyesült Államokba. Európában egyes, a szakralitáshoz ragaszkodó államok követték a nemzeti utakat, és voltak nemzeti tőkései és munkásai is.
Ebben a rendszerben valóban volt a bal és jobb meghatározottságnak mély értelme. A politikai jobb a hazai tőke szempontjainak előtérbe helyezését tartotta súlypontban, míg a bal a munkavállalókét. Mindkét politikai alakulat azonban meghatározó mértékben, elkötelezetten nemzeti volt.
Mi sem jellemzőbb, mint az, hogy az első világháború kitörésekor a tradicionálisan baloldali német és a monarchiabeli szociáldemokraták is támogatták az államvezetéseket a háború ügyében, mert abban a nemzeti érdekek érvényesülését látták. (Csak kevés baloldali hódolt a Marx által meghirdetett „Világ proletárjai, egyesüljetek!” elvnek, például Rosa Luxemburg).
A bal és jobb pártjainak nemzeti beállítottsága azonban fokozatosan lazult a két világháború között és rohamosan a második világháború után. Ennek a fő okát abban lehet megjelölni, hogy a múlt század húszas éveitől kezdve egyre dominánsabb lett az új világhatalom, az Amerikai Egyesült Államok gazdasági részvétele a háborúban nyertes és vesztes európai országokban egyaránt.
Ez mindenekelőtt az 1913 óta magánpénzként funkcionáló dollár kiterjedt dominanciáját jelentette, mögötte az Egyesült Államok egyre erősödő katonai hatalmával. Ez alól a nyomulás alól kibújni csak néhány országnak sikerült (Németország, Olaszország, Japán), nekik is csak időlegesen (1933–1945) és végül tetemes véráldozattal. A Szovjetunió és Kína esetében a hagyományos globalista piacgazdasági rendtől eltérő társadalom (kommunizmus) létrehozása tette lehetővé a kibúvót, noha ők is a teljes világ globalista szemléletű meghódítására törekedtek.
A magánpénz, a dollár diadalmenete igazán a második világháború után következett be, amikor hivatalosan is világpénz lett, megszabadulva a korábban az aranyfedezet által a rendszerre erőltetett objektív kényszertől. A dollárnak (és magán-előállítóinak) hamarosan – már a múlt század ötvenes éveinek végétől – mindenhová akadály nélkülivé vált a behatolása, hiszen a dollár mögé támaszként felállított nemzetközi pénzügyi szervezetek (főként az IMF) a kereskedelem fejlődésére hivatkozva szorgalmazták a nemzeti valuták korlátozásoktól mentes átválthatóságának (konvertibilitás) megteremtését. A dollár–magánpénzbirodalom mindenütt berendezkedett, értelemszerűen saját igényeinek megfelelően. Ennek stabilitásához helyi támaszokat, segítséget keresett az élet minden területén.

 

Fekete-Győr Andrásék egyszerre tudnak harcolni a sajtó szabadságáért és a más véleményen lévők megbüntetéséért.

Fotó: MTI/Krizsán Csaba

 

Nem elégedtek meg azzal, hogy jelen vannak a pénzbirodalom nagy cégei és bankjai. Arra is kellett biztosíték, hogy a fogadóországokban keletkező érdekkonfliktusok esetén éppen a helyiekből verbuvált csapatok védelmezzék a birodalom érdekeit. A birodalomnak pedig jócskán voltak érdekei, a dollár által leuralt területekről minél több jövedelmet kellett megszerezni a további expanziós tervek kivitelezéséhez.
Előre látható volt, hogy ebből konfliktusok keletkeznek, ehhez kellett a helyi védelem – szigorúan helyiekből. Felgyorsult a korábbi birodalmi berendezkedésekből is ismert klientúraképzési folyamat. Ez már nemcsak a pénzügyekre terjedt ki, de mára a társadalmi élet szinte minden szektorára, a médiára, a tudományos életre, az egyetemi központokra és főként a politikára, annak is szinte minden tradicionális oldalhoz tartozó pártjára is, bár eltérő mértékben.
Ma például az Európai Unió parlamentjében azt tapasztaljuk, hogy ha a baloldalinak és a jobboldalinak mondott pártok padsorai előtt nem lenne egy-egy jelzőtábla, alig lehetne politikai állásfoglalásaik alapján megkülönböztetni őket. A pénzhatalom (és ebbe az euró is beletartozik) nemzetközi és nemzeti méretekben is kiépítette a teljes spektrumot felölelő hadállásait, az úgynevezett globalista mély államot. Nos, ez teszi az eligazodást a hagyományos bal és jobb koordináta-rendszerben hovatovább teljesen kilátástalanná. Sokat kell tenni a tisztánlátás érdekében. Mindenek előtt meg kell nevezni azokat az egységeket, amelyek ma már teljes mértékben se nem jobb-, se nem baloldaliak, hanem egyértelműen globalisták.
Az EU-ban kétséget kizárólag ide sorolandó az Európai Parlament a maga jó kétszázötven Soros-barát képviselőjével, függetlenül attól, hogy melyik frakcióban vertek tanyát. Vannak szép számmal globalisták a bizottságban is, a holland Frans Timmermansról vagy éppen a cseh Vera Jourováról egyhetes eső sem moshatná le a globalista festéket. Komoly a beavatottság a különböző európai bíróságokon belül is. Nemzeti szinteken is vannak komplett globalista irányultságú pártok, más pártokban pedig megbújó globalista szekértolók.
Hazai piacon maradva a „legsikeresebb” a kommunista globalistából liberális globalistává átöltöző DK és MSZP, valamint a generációs globalista átörökléseket is birtokoló, de mára veretes zöldliberális Momentum. Hogy a gazdaságpolitikában mit akarnak, azt már többször bizonyították, főként azt nem akarják, amit hirdetnek. Hajdan Csou En-laj volt kínai miniszterelnök azt mondta, hogy a Szovjetuniót nem szavai, hanem tettei alapján értékeljük, amire a szovjetek nagyon megsértődtek. Így vagyunk a hazai globalistákkal is.
Ezért kell nekünk elmondanunk, hogy mire készülnek. Főbb gazdasági tételeik:
1. „Megadóztatjuk a gazdagokat”, ez azt jelenti, hogy a középosztály terheit növelik, de a klientúrájuknak offshore egérút lesz.
2. „Az állam nagyon rossz tulajdonos” jegyében minden elérhető közvagyon ismét a globalista külföld kezébe kerül, ahol ők majd helytartóként (igazgatóságok, felügyelő bizottságok) páváskodnak.
3. Túltöltik külföldi hitelekből a klientúrájukat, a hiteleket külföldről és idegen devizában veszik fel.
4. Ismét az egekbe viszik a hazai kamatokat.
5. Szavazókat nem a munkaalkalmak számának növelésével, hanem segélyekkel toboroznak, alapjövedelmet vezetnek be.
6. Az országban mielőbb csődközeli állapotot teremtenek és az IMF-et hívják segítségül azért, hogy lehessen a piaci realitásokra hivatkozni, mint mindig is tették. (Az ő olvasatukban a piac mindig csak ellenünk, sohasem az érdekeink szerint működhet.)
Jelenlegi jelszavaikból és elejtett kijelentéseikből logikusan következik, hogy mit akarnak a társadalompolitika területén. Mindenekelőtt a gyűlölet fokozását serkentik, ha lehet mind szélesebb körben választási esélyeik növelése érdekében, viszont valóságos programjukról egy nyilvánosan értékelhető szót sem szólnak, csak homályos általánosságokat sugároznak (társadalmi igazságosság, tolerancia, európaiság stb.)

 

Lukács György náluk nem ’19-es tömeggyilkos, hanem világraszóló filozófus.

Fotó: Pesti Srácok

 

Néha azonban kikotyogják vágyaikat, mint tette ezt a Momentum vezére és uniós parlamenti képviselő üdvöskéi. Ők egyszerre tudnak harcolni a sajtó szabadságáért és a más véleményen lévők megbüntetésért, azaz csak az a jó sajtó, amelyik őket dicséri. Delirált állapotában még nagy moguljuk (Gyurcsány) is igazat beszél szándékait illetően, nem lesz árokbetemetés, zárójel lesz.
Tudjuk, annak idején Medgyessy ugyan árokbetemetésről beszélt, miközben mély árkokat ásott. Eddig az ő országlása alatt volt a legnagyobb kádercsere. Megszólalnak időnként a harcos ifjak is a lenini ifjú gárda szellemében, és lámpavasról ábrándoznak. Kézzel, lábbal kapálóznak iszonyú kulturális túlsúlyuk csökkentésére irányuló mindenféle kormányzati intézkedés ellen.
A színészek helyett kizárólag politikai agitátorokat kibocsátó és az őket „képző”, a Petőfi-verset csak táblagépről olvasni képes oktatókar mellé alternatív képzési megoldást (valós színészek képzése) is szorgalmazó kormány ellen hónapokig tartó hadjáratot folytattak. Igazi szívfájdalmuk, hogy a hazai történelemoktatás nem züllött még le teljesen a mai német történelemoktatás szintjére, ahol szinte nem is volt német történelem, és a kultúra is a ködbe vész. Történelmi előképük, az SZDSZ-es oktatási miniszter, Magyar Bálint kezdésként még beérte a történelemoktatás óraszámának csökkentésével, ma már be is szüntetnék.
Ha mégis tanítanának történelmet az legszívesebben mindig csak magyar kudarcokról szólna, vesztett csatákról, mások dicsőségéről, de semmiképpen sem a nagyszámú magyar Nobel-díjasról, világra szóló sportsikereinkről, a 907-es pozsonyi csatáról, a középkor nagy, magyar kezdeményezésű visegrádi királytalálkozójáról. Igyekezetük arra is kiterjed, hogy a hazai történelem igazi nagyjait valamilyen módon besározzák, miközben a saját tömeggyilkosaikat, gonosztevőiket heroizálni igyekeznek.
Lukács György náluk nem ’19-es tömeggyilkos, hanem világraszóló filozófus, míg Horthy Miklós Hitler utolsó csatlósa, pedig a Horthy-korszak alatt nálunk szolgáló amerikai nagykövet 1947-ben írt könyvében éppen vonakodó csatlósról beszélt Horthy kapcsán. Csoda talán, hogy a magyar fordítás csupán néhány éve jelent meg? Megbúvó kultúrosztagaik mindeddig sikeresen akadályozzák, hogy a történelmünk dicső fejezeteiről filmek készüljenek (Árpád-ház, Hunyadiak, Anjou királyok vagy éppen a bethleni konszolidáció). Ők még ma is a tudatipar (tudatlanságterjesztés) koronázatlan királyai.

Boros Imre
közgazdász