Fél(szeg) rendszerváltozás (2.) (2021.03.12.,11:00)

 

Boros Imre: – Kijelentették, hogy az OTP Soros György tulajdonában lenne a legjobb helyen.

Fotó: archív

 

A korábbi veretes náciktól az 1956-os forradalmat eltiprókig genetikusan leérő gyökérzetű „demokratákig” elérő globalista koalíció mindenképpen kormányra szeretne jutni 2022-ben. Minden eddigi választásnál korábban indították el kampányukat. Össze őket semmi más nem tartja, mint a hatalom iránti olthatatlan vágy. Semmi nem szent nekik, ami vagy aki útjukban áll, azzal szemben kíméletet nem ismernek, eszközökben nem válogatnak. Valahogy a választókat is meg kellene nyerni, ehhez keresnek kapaszkodókat.
A politikai küzdelemben általános, hogy a hatalomba igyekvők korábbi kormányzásuk pozitív vonásait állítják szembe a hatalmon lévők bírálható cselekedeteivel, botlásaival. Ez az út számukra nemcsak rögös, de egyenesen életveszélyes és emiatt járhatatlan is. Akik közülük akár többször is voltak már kormányon, jobban teszik, ha erről hallgatnak, mert ez inkább megrémisztené, mint vonzaná a választókat.
Akiket még nem csapott meg a hatalom szele, inkább takarékoskodnak vágyott kormányzásuk szóvirágaival, ehelyett virtuális „valóságkölteményekkel” jeleskednek, amelyeknek a múlthoz és főként a jelenhez semmi közük, de hasonlóan a kalandfilmekhez, mégis közönségsikerre számítanak. A kalandfilmek azonban csak szórakoztatnak, mély nyomot nem hagynak, felejthetők, de ifjú liberálisaink bemozizott virtuális valóságából az ébredés nagyon kínos lehet, ha a mozi helyett az ő valóságuk is megtapasztalhatóvá válik.
A sorozat első részében bemutattuk miként is készül a titkos műhelyben a valóságos program. Ennek nyersanyaga nem más, mint a ma ismét hatalomba készülők idősebb osztagainak már járt útja. Ők ennek ellenére mindig azzal példálóznak, hogy a múltat el kell törölni. Mi éppen az ellenkező nézeten vagyunk, és valljuk, hogy jelenünk (az övék is) a múltban gyökerezik, majd ebből szökken szárba a jövő.
Nagyon hiszünk abban, hogy ez náluk is így van, ők is a múltjukból építkeznek. Ám mivel ez nagyon csúf, mindent megtesznek, hogy elrejtsék éppen a választók elől, miközben máris szorgosan rakják egymásra a program építőkockáit. Addig viszont maradnak a szórakoztató bemozizások azok részére, akik a múlt tanulságaira nem fogékonyak, jön az érzékenyítés, amit mi egyszerűen agymosásnak nevezzünk.
A feladat tehát ránk hárul, hogy múltjuk tetteiből felvázoljuk előkészítés alatt álló programjukat. Nem lesz teljes a visszatekintés, de nincs is szükség rá. Elég lesz, ha ott kezdtük, hogy a globalizmus két válfaja (kommunista és liberális) nagyon is csereszabatos.
Ezért is indítottuk történetünket 1973-tól, eladósításunk kezdetétől, mert ettől kezdve a közelmúlt globalista története hazánkban folyamatos, nem volt egy napra sem filmszakadás. Három évtizede mindössze annyi történt, hogy a két változat (kommunista, liberális), „értékeik” teljes megmentésének jegyében helyet cserélt, és ezt rendszerváltásnak nevezték.
Lényege, hogy a korábbi pufajkákat hirtelen Armani öltönyökre váltották, hiszen a korábbi kommunista globalisták szinte mindannyian pozícióban maradtak, esetleg egy poszttal odébb kerültek. (1990-ben minimális, minden eddigi kormányváltásnál kisebb létszámban történt kádercsere.) A kis döccenő után, 1994-ben játszi könnyedséggel lehetett a pufajkákat tartósan naftalinba tenni, és naponta Armani öltönyökbe bújni.

 

Nagy Sándor nemzeti balos szakszervezeti vezető volt az egyik fék.

Fotó: MTI

 

Az első rész azoknak szólt, akik ma nem öregebbek hatvanöt évesnél, a levert forradalom után születettek népes korosztályának. A globalizmus kommunista alakzata ugyanis 1973-tól lépett intenzív munkája szakaszába, 1994-ben pedig a rovott kommunista múlttól is megszabadulva, átléphetett a pufajkából az Armani öltönyösök társaságába. Az átöltöztetést az ötödik hadoszlopként üzemeltetett Nyugaton addigra patyolattisztára mosott, volt ávós utódokból verbuvált politikai alakulat, az SZDSZ végezte el.
A volt rovott múltú kitisztítottak és kitisztítóik együtt, 1994-ben, soha nem látott erejű, vitathatatlanul demokratikus választói felhatalmazásra tettek szert, több mint kétharmadra. Pontosan „tudták”, hogy mit akarnak, amit akartak azt „merték” és „megtették”. No, nem a nemzet üdvére, hanem globális megbízóik érdekei szerint a globalizmus liberális változatának kiépítését, az ezen alapokon történő berendezkedését.
Ez a rész főként azoknak szól, akik ezt a korai berendezkedést még nem saját tapasztalatból élték meg, tehát a ma ötven évnél fiatalabbaknak. A náluk korosabbaknak van bőven tapasztalata, de mégsem árt, ha emlékeiket felfrissítik. Az idő sok mindenre gyógyír, és ha sokat hallják a globalisták szirénhangját, a végén még saját tapasztala-taikban is kételkednek.
A több mint kétharmados csapat soha nem látott legális felhatalmazást kapott a választóktól, azt tett, amit akart. Belépőként még azt is elérték, hogy a lelépő és a beiktatott új pénzügyminiszter együtt jelentette ki, hogy az OTP Soros György tulajdonában lenne a legjobb helyen (hajdan a Népszabadság címoldalán jelent meg). A valamikori nemzeti balos Nagy Sándor szakszervezeti vezető hatékony közreműködése nélkül ma az OTP rég Sorosé lenne.
Békesi László pénzügyminiszter viszont azonnal azzal kürtölte tele a világot, hogy borzalmas gazdasági állapotokat örököltek, noha az állapotok sokkal kedvezőbbek voltak annál, mint amikor 1990-ben hivatalba lépett az első demokratikus kormány. Több év zuhanás után 1994-ben elindult a növekedés (2,9 százalék), a nemzetgazdasági mérlegek helyzete is javult.
Horn Gyulában is munkálhatott még valami nemzeti érzés, mert fél évig vonakodott kötélnek állni. Lehetséges, hogy az SZDSZ bemutatta neki az 1956-os pufajkáját, mert 1995. február 1-jével kinevezte hazánk minden idők két legkártékonyabb gazdasági „szak-kárértőjét”, Bokros Lajost pénzügyminiszternek, Surányi Györgyöt a jegybank elnökének. Ők rögtön elkezdték a gyakorlatba átültetni a Washingtonban (IMF) tanultakat.
Azonnal teljes kapacitásra kapcsolták a pénzügyi szivattyút azzal, hogy az infláción (és a kamatokon) emeltek jó tíz százalékot. Ez GDP-százalékokkal emelte meg a külföldre utalt kamatok mértékét. Az úgynevezett csúszó leértékeléssel mentesítették a befektetőket (kizárólag baráti külföldieket) minden kockázattól. A kint felvett dollárhitelből forintot csináltak, így költségeik után simán kerestek évi 4-5 százalékot. Ismét rakétasebességgel nőtt az államadósság és a fizetendő kamatok.
Valamire a rendszerváltozás is jó volt, hiszen elindulhatott az állami tulajdon magánosítása. Értelemszerűen éppen a külföldi globalista barátok részére. Két módszer volt forgalomban, az egyik mentén a jól működő, exportképes egységek piacon kívül, potom áron kerültek külföldiekhez. A másik módszer pedig a barátok termékeinek útjában álló egységeket takarította le a pályáról. Ezt az eszelős csőd- és felszámolási törvénnyel oldották meg. Egyebek mellett a világhírű Tungsram lett bagóért külföldi tulajdonú, míg az Ikarust letakarították a piacról. Kereskedelmi hálózatok nevetséges összegekért mentek át külföldi tulajdonba.

 

Bokros Lajosnak manapság is vannak megváltó ötletei.

Fotó: Mandiner

 

Külön érdemes megemlíteni a bankok „értékesítését” (ebben Surányi jeleskedett), 1994–95-ben az állami bankokat mintegy egymilliárd dollárnyi friss tőkével látta el az állam az adófizetők terhére. Hír a vételárakról azóta sem érkezett. Egyedül az akkori Budapest Bankkal kapcsolatban vannak kézzelfogható információk. Vezérigazgatóját, Bokrost valamiféle szuperbankárként kezelték akkoriban, mert sokkal kisebb összeget kért a bank feltőkésítésére mint a többiek.
A turpisságra csak 1998 után derült fény, mert a kormánynak a privatizációs szerződés záradékai szerint többször tízmilliárdokat kellett fizetnie jótállás címén, tehát a valóságos vételár nem bevétel, hanem súlyos kiadás volt. (Bokrosnak manapság is vannak megváltó ötletei.) Külön kell megemlíteni a jegybank esetét. Oda 1991-ben már az első demokratikus kormány jelölt elnököt. Mára végleg kiderült, hogy ő, Surányi György is kétségtelenül a globalista csapat oszlopos tagja, és nem véletlenül került a jegybankba, noha bankot előzően csak mint épületet látott.
Feladata az MNB által felvett hitelek (globalista tolvajnyelven államadósság) kezelésén felhalmozott gigantikus veszteségek további leplezése volt. 1994 után a kétharmados „izomerő” lehetővé tette, hogy ezt a nyűgöt is lerázzák a globalisták magukról. A felhalmozott árfolyamveszteségeket a jegybanki mérlegben lazán ellentételezték kamatmentes államadósságokkal, mintha az államnak a veszteségekhez vajmi köze se lenne. A kétharmados pénzügyminiszter és a jegybanki Surányi némi könyvvizsgálói furfanggal kitalálták, hogy az állam cserét fog a jegybankkal lebonyolítani. A jegybank törli a könyveiből az állam adósságát, cserében az állam átveszi a mintegy húszmilliárd dollárnyi kamatozó jegybanki hiteltartozást az MNB-től.
A tranzakció kétharmados parlamenti elfogadást kapott, és „adósságcsere” néven vonult be a jegybank történetébe. Megjegyzendő, hogy ugyanehhez az Állami Számvevőszék nem adott soha ellenjegyzést, noha ez elemi eljárási szabály volt akkor is, de ezzel senki sem törődött. (Ekkora állampénzügyi szélhámosságot keresve sem lehet találni demokratikus államok történetében!)
Tankönyvi iskolapéldának kínálkozik, hogy minderre a szélhámosságra a hivatalos rendszerváltás után hét évvel, 1997-ben került sor. Az 1998-ban belépő nemzeti kormány állami vagyon nélkül, hatalmas államadóssággal, égig érő inflációval (18 százalék), erősen lecsökkent reálbérekkel, magas munkanélküliséggel (10 százalék), megkurtított szociális juttatásokkal vette át az országot. Akárcsak 1990-ben, 1998-ban is ismét a romokból kellett a nemzeti kormánynak elkezdenie az újraépítést.

Boros Imre
közgazdász