A fél(szeg) rendszerváltozás (1.) (2021.03.10.,12:35)

 

Boros Imre: - Mestermunka, ahogy hazánk a kommunista globalizmusból a liberális globalizmusba átsiklott.

Fotó: archív

 

A hazai globalista–komprádor csapat és kenyéradóik jóvoltából máris kötésig gázolunk a gyűlöletben. Volt már ilyen korábban is, emlékezzünk a hajdani SZDSZ-mantra rigmusára: „az MDF-kormánynak mennie kell”, és ment is, éspedig több mint kétharmaddal.
Akkor is mindennek, csak szeretni valónak nem mutatta be a hazai média a teljes összeomlásnak gátat vető első demokratikus kormányt: fasiszta, náci, múltba révedő, maradi, keresztény kurzus, hozzá nem értő stb. Ma a gyűlöletkondér még jobban fortyog, mint akkor, van abban minden, ami gyűlölet, csak arról egy mondat sem, hogy mit kezdenének, ha hatalomra jutnának.
A módszer nagyon hasonlít az 1789 előtti francia modellre, akkor a céltáblán Marie Antoinette az „idegen” (király)nő volt, ma nálunk Orbán Viktor miniszterelnök áll. Meghirdetett nyilvános cselekvési program azonban nincs, ma elég a gyűlölet. Példálózni azzal ugyanis, hogy elődeik, a korai globalista–komprádorok miként kormányoztak, nem nagyon célszerű.
Ők (nekünk) azt üzenik, hogy ne révedjünk a múltba, annak semmi értelme, miközben hatalomra jutva ők időről időre gazdagon merítenek saját múltjuk tapasztalatából. A „nagyapák” bölcsessége az ő közkincsük, nekünk erről szólni, múltbeli kormányzati „eredményeiket” feleleveníteni tabu, Klára asszony viszont nyilvánosan is „kesereghet” nagyapja idejebeli kommunista bűnökön (kínos, röhej-fakasztó, anakronizmus).
Programjuk azonban mégis van, csak szupertitkos, nem tartozik még a gyűlölet frissen toborzott népére sem, nehogy véletlenül meghátráljanak, és visszautasítsák a soron következő gyűlöletpirulát. Programjukat tehát nekünk kell feltárni nem másból, mint éppen a kristálytiszta történelmi tapasztalatból. (Hazai történészeink, néhány kamikaze kivételével, inkább szépségápolják, minthogy érdemben feltárnák azt).
Nem kívánunk az időben nagyon visszamenni, bár tanulságos lenne. Elegendő, ha a még az úgynevezett szocializmusban lezajlott eladósodásunk történetével indítunk, ami 1973-tól kezdődött. Akik 1960-ban és főként később születtek, és ma már leendő nyugdíjukat is kalkulálgatják, semmit nem tudnak erről, de 2022-ben az urnákhoz járulnak anélkül, hogy a globalista–komprádor csapat akkori teljesítményéről, ami a mostani szupertitkos programkészítéshez is alapanyag, akár egy mákszemnyit is tudnának.
Ez a felületesen sem tájékoztatott tömeg kiteszi a potenciális szavazásra jogosultak több mint nyolcvan százalékát. A 60+-os generációkból is csak az érdeklődők körében lehet teljes a kép, hogy miként működik a globalista–komprádor koalíció programalkotása.
A mai szelet tehát a most legfeljebb 65 éveseknek szól. Az ennél idősebbek már saját bőrükön érezték az első globalista válságkezelést 1979 után, mert jórészt már dolgoztak, és maguk is átélték az első klasszikus megszorítást. 1968-tól hazánkba is befújdogáltak a párizsi „megújulás” szellői, amik ott De Gaulle, az utolsó patrióta francia államelnök bukását hozták. Nálunk pedig az úgynevezett új gazdasági mechanizmust a maga kissé fellazított gazdálkodási hatásaival.
Szinte mindenki fellélegzett, senki nem tudta, hogy a háttérben már eldöntött tény volt, hogy a keleti típusú (kommunista alapú) globalista törekvés (lánykori neve: internacionalizmus) szépen és békésen át fog lényegülni a nyugati típusú (liberális) globalizmusba, megőrizve és átmentve – szigorúan szakértőként – a rendszer üzemeltetőit.
A mozgást, a lendületet a folyamatba az eladósodás adta. Az évente növekvő hiteleket mindig azzal magyarázták, hogy ezek majd szolgálni fogják a világpiaci integrációnkat, amivel csakis jól járhatunk. Az igazság órája a nyolcvanas évek végére ütötte el az éjfélt. Színt kellett vallani, legalábbis részben. A gazdaság fejlődése elmaradt, a hiteleket nem tudtuk fizetni, küszöbön állt a csőd. Az igazság másik – ki nem bontott, titkolt és nagyon is lényegi – részlete az volt, hogy a felvett hitelekből alig öt százalék szolgálta a célt, hogy a Nyugattól több teljesítményt vettünk igénybe, mint amit oda nyújtottunk.
Az 1989 végére felhalmozott 22 milliárd dollár adósság árfolyamveszteségekből és kamathalmozódásokból adódott. Ami nálunk tartozás és negatív vagyon, odaát nagyon is jól fialó, valóságos vagyon lett. „Megmentésünkre” már 1982-ben megérkezett az IMF, aminek tagjai lettünk, és azt követően sorozatban készültek szándékleveleink, amelyekben deklaráltuk, hozzájárulunk, hogy hazánk egyre több gazdasági pozíciójáról külföldi aktorok javára lemondunk.

 

Horn Gyula és Kuncze Gábor 1994-ben. Az SZDSZ összeállt az MSZP-vel.

Fotó: MTI

 

Mestermunka, ahogy hazánk a kommunizmusból (definíció szerint kommunista globalizmusból) a liberális globalizmusba átsiklott. Szinte súrlódási veszteség nélkül, különös tekintettel a szakértői állományra, kiváltképpen ami az állami pénzügyeket és cinkos irányítóit illeti.
Korábbi pártállami államtitkár jegybankelnök lett, pártállami utódpárt embere pedig vezető kereskedelmi bank elnöke. (A példákat sorolni lehetne végtelenül.) A liberális demokrácia szükséges díszletkellékein kívül (többpárti választások, parlament) szinte semmi nem került az első demokratikusan megválasztott kormány ellenőrzése alá. A hadsereg, a rendőrség vezetői a helyükön maradtak. A jegybank eladósításban jeleskedő vezetői és az állami tulajdonú kereskedelmi bankok vezérei gyorsan megbánták, hogy pár napig összekészített bőröndjeiken kellett teljesen feleslegesen „rettegniük”. Pakolhattak vissza.
Később alapos komprádormunkájuk eredményeit állami ezermilliárdokkal kellett eltisztogatni. Erről szólt a bankkonszolidáció és a jegybanki, úgynevezett adósságcsere-szédelgés (később bővebben). A médiában semmi változás nem volt. Minden központi és vidéki napilap maradt a régi kezekben. A miniszterelnök beszédének közvetítéséről úgymond érdeklődés híján átkapcsoltak egy labdarúgó-mérkőzésre.
Az 1990 őszén kirobbantott taxis sztrájk és útelzárás idején a budapesti rendőrkapitány kerek perec megtagadta az útakadályok eltávolítását és az elkövetők őrizetbe vételét. A paktumállamfő Göncz Árpád pedig minden rebellisnek kegyelmet adott. Semmiféle számonkérés 1990 után nem volt az érvényes törvények alapján sem.
Annak érdekében, hogy ne is legyen, és még a tömeg­gyilkosságok elrendelőinek, vérbíróknak se legyen semmi bajuk, még időben felállt az Alkotmánybíróság, és hatálytalanította a halálbüntetést minden élet elleni ügyben, beleértve a háborús és tömeggyilkossági eseteket. Heveny módon kiiktatta a parlament által elfogadott Zétényi-Takács elszámoltatási törvényt is ugyanezen tárgyban.
Nyíltan diszkrimináltak a tulajdonosok között: az elvett tulajdonokat nem szolgáltatták vissza, csak részleges kárpótlás járt, de tűrték a rabló előprivatizációban hatalmas állami értékek eltulajdonítását. (A külföldi globalista–komprádor barátok is szemet hunytak a kommunista–komprádor csapat ténykedésén, hiszen nagy szükségük volt rájuk.)
Külön említést érdemel a komcsi–komprádorok politikai ügyessége, a kétosztagú megoldás. Ennek lényege, hogy a volt ávósok és titkosszolgálatosok gyermekeiből verbuvált SZDSZ-t harcos antikommunista pártnak tüntették fel. Ez volt az 1990 utáni leghatékonyabb palimadár-vadászat. 1990 őszén teljes önkormányzati sikert hozott. Megemlítendő még az SZDSZ-es Göncz Árpád jelölésében rejlő aranytartalék is.
Amint elkezdődött az állami termelővagyon lebontása, magánosítása, minden eszköze megvolt, no nem a kormánynak, hanem a nómenklatúra-globalistáknak, hogy megakadályozzák hazaiak érdemleges termelővagyonhoz jutását, még a részleges kárpótlási jegyekért is csak kevés és jórészt értéktelen állami vagyont kínáltak. Surányi jegybankelnök még az egyébként magas (hétszázalékos) privatizációs vételekre adható egzisztenciahiteleket is szabotálgatta.
Teljesen nyilvánvaló volt, hogy az ország népe nem ezt várta a rendszerváltozástól. Ha nem is azonnali javulást, de semmiképpen nem viszonyai radikális romlását, növekvő munkanélküliséget, felpörgő inflációt és főként azt nem, hogy a múlt figurái elkerülnek mindenféle elszámoltatást, és élnek, mint hal a vízben. Mi több, kioktatnak demokráciából is.
Nem volt ez mindenütt így térségünkben, pedig másutt sem forradalmi mozgás hozta el a változásokat, hanem Gorbacsov látta be, hogy nincs értelme a folytatásnak. Több országban volt átvilágítás, tisztázták a múlt titkosszolgálati ügyeit, ahelyett, hogy jól összekuszálják, mint itt. Volt idejük ezt megtenni, hiszen a legutolsó titkosszolgálati főnök (Nagy Lajos) még egy évig szolgált, és már a váltás előtt is iparszerűen folyt a titkosszolgálati szerecsenmosdatás és befeketítés.
1994-ben a tudjuk, merjük, tesszük-csapat (SZDSZ) még eljátszott egy antikommunista jelenetet, majd a választások után összenőtt a volt állam- és utódpárttal, amelyhez mindig is tartozott. Együtt masíroztak több mint kétharmaddal a parlamentbe. Segítségükkel és nyugati globalista barátaikkal az állampártiak is kommunista–globalistákból irigyelt liberális és nagyon demokrata globalista–komprádorok lettek, megkérdőjelezhetetlen pedigrével. Irány a liberális–globalista világpiac! 

Boros Imre
közgazdász