Egy rémült hajnal

Vasárnap volt, 1956 november 4. Ma hetven éve…
Fotó: Fortepan/Juricza Tibor
Mozgalmas reggelre ébredt az ország. A rádió gombját csavargató hallgatót hajnali ötkor ismeretlen adó riasztotta: – Kádár János vezetésével megalakult a forradalmi munkás–paraszt kormány! – Aki még szendergett, az is talpra rémült. A fejekből kiment a vér. Negyedórára rá a Szabad Kossuth Rádióból érkezett felelet: – Itt Nagy Imre beszél (…) Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. – Nyolc óráig, amíg meg nem szakadt az adás, többször lement a beszéd. Utoljára Háy Gyula író kiáltása süvített az éterbe: – Segítsetek Magyarországon! Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!
Akkor már ágyúk dörögtek odakint, lánctalpak csörömpöltek az utcaköveken.
Vasárnap volt, 1956. november 4. Ma hetven éve.
A Parlamentben, ahonnan a kormány már elmenekült, de ahová a megszállók még nem törtek be, röpke órán át csupán Bibó István tartózkodik. Már csak ő a működő „kormány”. Közleményt fogalmaz: „(…) Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak (…), most a világ hatalmain a sor, hogy megmutassák…”
A világ hatalmai? Hogy megmutassák? Szegény Bibó! Szegény hazám! A világ hatalmai „megmutatták”: döntöttek rólunk. Ahogyan szokták – nélkülünk. Erre a reggelre és a következő napokra már „csak” a véres formaság maradt…
Kádár az invázió utáni napokban többször kijelentette: senkinek sem lehet bántódása amiatt, mert az október 23-án kezdődött tömegmegmozdulásokban részt vett. És nem nyílt meg alatta a föld.
Pilhál György
Magyar Nemzet