Szamuely Tibor, Kun Béla és Landler Jenő egész alakos domborműve, (Munkásmozgalmi harcosok emlékműve) Farkas Aladár, Olcsai-Kiss Zoltán és Herceg Klára alkotása a Memento Parkban, más néven Szoborpark Múzeumban. Az emlékmű a VIII. kerületi Kun Béla (1990-től Ludovika) téren állt.
Fotó: MTVA/Faludi Imre

Ünnep? Gyásznap? Mindkettőt mondták már a két egymást követő esztendő – 1918 és 1919 – november tizenhatodikájára. (Sokakat még ma is megoszt a kérdés.) 1918-ban e napon kiáltotta ki gróf Károlyi Mihály az első népköztársaságot, egy évre rá ekkor vonult be „fehér lován” a fővárosba Horthy Miklós, a Nemzeti Hadsereg fővezére.

Egyikből következett a másik. Ha nincs a véres tanácskommünbe torkolló őszirózsás Károlyi-bohózat, a fehérlovas Horthy-bejövetel is elmarad. Ha a liberális „vörös gróf” által hatalomra segített, orosz hadifogságból hazatért, marxista csőcselék nem dúlja föl a háborúban kivérzett országot, a Nemzeti Hadsereg fővezérét sem várta volna könnyező, boldog emberáradat a Gellért Szálló előtti Duna-parton.

Horthy Miklós bevonulása Budapestre.
Fotó: archív

Ám nem így történt. Szamuely Lenin-fiúi végiggyilkolták az országot; válaszul érkezett Horthy Miklós – nyeregből elmondott beszédétől számolja a történetírás a negyedszázados Horthy-korszakot: „Ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit, és vörös rongyokba öltözött.” (A szivárványos lobogót akkor még nem találták ki a liberálisok.)

Korabeli beszámolók szerint Budapest félt Horthytól. A Bécsbe menekült bolsevikok sajtója pogromok, leszámolások, politikai hajtóvadászatok rémképeivel ijesztgette a lakosságot. Szokásuk szerint hazudtak. Horthy semmit sem akart jobban, mint a konszolidációt. Pontosan tudta, csak így állítható talpra az ország, így fogadja el rendszerét a nemzetközi közösség benne a nagy háborúban győztes antant. És titkon remélte – még Trianon előtt vagyunk! –, hogy egy emberséges békét kapunk. Másképpen történt.

Pilhál György
Magyar Nemzet