„1956 november elejét írtuk, talán épp halottak napját…”
Fotó: AFP

Ha olykor elsétálok az erzsébetvárosi Dob utca Nagykörút mögötti első sarkánál, a Hársfa utcánál mindig megállok. Hát itt történt? Tényleg ezen a körbekövezett, kisárgult fűvel szegélyezett aszfaltdarab helyén ásták azt a gödröt? Mintha még érezném a járdára dobott, sáros föld szagát… Apám mellett álltam, a kezét szorítottam, mellettünk néhány szótlan idegen, egyikük vállán puska volt. Magyar zászló vásznába tekert halottat eresztett le a gödörbe a két szuszogó férfi. Aztán fölálltak, kiegyenesedtek, s már lapátolták is vissza a földet. Gyorsan, némán dolgoztak. Hatéves múltam, nem sokat értettem az egészből. Percekkel előbb jöttünk ki a házból, a rádió tűzszünetről beszélt, meg hogy estig ki lehet menni az utcára. Apám kiment, vele kéredzkedtem. 1956. november elejét írtuk, talán épp halottak napját.

Hetekkel később, amikor újraindult a tanítás, az iskolában egymásra licitáltunk a hasonló történetekkel. Senki sem akart lemaradni, volt, aki lódított is kicsit.

Katonának a karhatalomhoz hívtak be tizennyolc évesen, tehettem is én arról… A belügyhöz tartozott a fegyvernem, kék paroli volt az egyenruhánkon. Előfordult, hogy az utcán szemközt jövő férfiember a lábunk elé köpött. – Ávósok! – sziszegte. 1968-at írtuk, még mindig borzalmas csengése volt a szónak. A Kalasnyikov mellett gumibot tartozott a fegyverzetünkhöz, a kiképzésen a tömegoszlatás fortélyait is belénk verték. A laktanya belső épületeinek falaira mázolt jelszavak közül egyre emlékszem: „Hűség a néphez, hűség a Párthoz!” (Így, nagy P-vel.) Gyűlölnünk kellett az „ellenforradalmárokat” – bár én csak azt az egyet láttam életemben, azt a nemzetiszínű zászlóba csavartat…

Pilhál György
Magyar Nemzet