Megemlékező a Terror Háza Múzeum Hősök Falánál a kommunizmus áldozatainak emléknapján, 2023. február 25-én.
Fotó: MTI/Balogh Zoltán

1947-ben ezen a napon – augusztus 31-én – tartották Magyarországon az utóbb „kékcédulásra” keresztelt választási komédiát. Ekkorra már egyértelművé lett: a kommunisták törvényes úton képtelenek megszerezni a hatalmat.

Egy kis történelem: 1945-ben, az első szabad választáson a Független Kisgazdapárt – 93 százalékos részvétel mellett! – elsöprő sikert aratott; a szavazatok több mint felét (57,03 százalék) megszerezve győzött. Egymaga is kormányt alakíthatott volna, ám a szovjet megszállók „ajánlására” koalíciókötésre kényszerült. Hamar kiderült, mi volt ezzel a cél. Az alig tizenhét százalékos kommunista párt kulcstárcákat kapott az osztozkodásnál, egyebek mellett a kulcsfontosságú belügyminisztériumot. (Ahol villámgyorsan megalapították az Államvédelmi Hatóság elődjét, az államvédelmi osztályt.)

Az előre hozott, 1947-es voksolás előtt az Országgyűlés – a kommunisták nyomására – módosította a választójogi törvényt: több jobboldali pártot fasisztának nyilvánított, tagjaikat megfosztotta szavazati joguktól. Ráadásul közel félmillió, jobboldali érzelműnek minősített állampolgárt kihagytak a választói névjegyzékből. Rákosiék „győztek”, igaz, így is csak 22 százalékot sikerült összecsalniuk. A feldolgozás során még ezt az eredményt is kozmetikázták. Megkezdődött a többpártrendszer fölszámolása, hogy nálunk is világra jöhessen a kommunizmus ijesztő gnómja, a „népi demokrácia”.

Ha a megszállók a háború végén kivonulnak, a tanácskommünből megörökölt Rákosi Mátyás aligha rendezhetett volna kékcédulás választást. A nemzet pedig megússza a kommunisták négy évtizedes emberkísérletét. Utódaik ma is itt kavarnak közöttünk. Vörösben, zöldben, lilában.

Pilhál György
Magyar Nemzet