Ott voltunk az agresszorok között

„Internacionalista segítség a baráti Csehszlovákiának.”
Fotó: Felvidék.ma

Ötvenöt éve kezdődött ezen a hajnalon.

Alexander Dubcek csehszlovák pártfőtitkárnak is szoros volt a gimnasztyorka: reformok sorát vezette be az országban, piacgazdasággal kacérkodott, megszüntette a cenzúrát, párton kívüli erőket vont be a közéletbe, szabad választásokat ígért… Pillanatok alatt a legnépszerűbb ember lett. Persze, a Kreml gyorsan kapcsolt: nocsak, mint a magyarok ­1956-ban! Moszkva döntött: csatlósaival fölkeresi Dubcek országát. 1968. augusztus 21-én kétszázezer emberrel megindult a baráti Varsói Szerződés (VSZ) hernyótalpas ármádiája. Az agresszorok közt mi is ott voltunk, hiszen Kádár János, a 301-es parcella tervezőmérnöke ült a pulpituson. A közvéleményt persze semmiről sem tájékoztatták, a másnapi Népszabadságból csak annyit lehetett megtudni, hogy „Magyarország a VSZ-tagországokkal vállvetve internacionalista segítséget nyújt a baráti Csehszlovákiának”. Ha lett volna sajtószabadság, így szólnak az első oldalas címek: „Lerohantuk Csehszlovákiát”, „A szovjetek és csatlósaik megtámadták a szövetséges Csehszlovákiát!”, „Mi is ott voltunk az agresszorok között” stb.

A hazaérkező magyar katonák fogadása.
Fotó: MTI/Friedmann Endre

A Nyugat? Ugyanúgy hozta magát, ahogyan 1956-ban a magyar tragédia idején: a szája nagy volt, de egyebet nem tett. Némi morgás után napirendre is tért, mint kinek csak térkép e táj… Tízezer magyar katona lépte át a határt, és vonult be a zömmel magyarok lakta szlovák területekre, a drága Felvidékre… Ágoston Balázs írta minap a Magyar Nemzetben: „Nem az volt a baj, hogy bejött a magyar hadsereg, hanem az, hogy kiment.” Mert a magyarság őrizte a hitét. Falvak százaiban már kint lobogtak a házakon a féltve rejtegetett piros-fehér-zöld zászlók… (Szerző sóhajt.)

Pilhál György
Magyar Nemzet