A Pilvax-kávéházban izgatottan tárgyalták a híreket.

Kutyának se kellő, pocsék reggelre ébredt azon a napon a város. A dermesztő szél ólomszürke felhőket hajszolt az égen, időnként eleredt a havaseső. A Pilvax-kávéházban viszont jó meleg volt, ahol már jókor reggel ügyvédbojtárok, firkászok, a radikális értelmiségi ifjak ültek körül a nagy márványasztalt és tárgyalták izgatottan a Párizsból, Bécsből és Pozsonyból érkező híreket.

A levegő tele volt feszültséggel, Petőfi, Jókai, Vasvári, Irinyi és társaik egymás szavába vágva fogalmazták a Tizenkét Pontot. Csak a szikra hiányzott, ami Párizs és Bécs után Pesten is lángra lobbantsa a forradalom fáklyáját. Akkor Petőfi előkotort egy még tintaszagú papirost és szavalni kezdte új versét, a Nemzeti dalt. És innentől kezdve nem volt megállás. Landerer és Heckenast uramék nyomdájához vonultak és ott Irinyi – a hagyomány szerint Landerer mester sugalmazására – rátette kezét az egyik masinára: „A magyar nemzet nevében lefoglalom!” – mondta, s ezzel a dolog el volt intézve. A Tizenkét Pont és Petőfi Nemzeti dala előzetes cenzúra nélkül kinyomtatott.

Petőfi Sándor a Nemzeti Múzeum lépcsőjén elszavalta a Nemzeti dalt.

A városban futótűzként terjedt a rendkívüli események híre, és a délutánra, a Nemzeti Múzeum kertjébe hirdetett gyűlésre hatalmas tömeg verődött össze, ezrek skandálták Petőfi versének refrénjét: „A magyarok Istenére esküszünk/Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!” A szent hevület csak fokozódott, amikor valaki kiadta a jelszót: „Fel Budára! Szabadítsuk ki Táncsicsot!” S a sajtóvétségért bebörtönzött Táncsics Mihály szabaddá lőn.

Teljes volt a diadal. Tizenötödike volt, március, 1848.

F.L.