Örökké emlékezni fognak a Törökországban átéltekre a nagykanizsai lánglovagok

Nem alaptalanul ünnepli hősként a dél-zalai város közössége Deme Dávid címzetes tűzoltó zászlóst és Horváth Péter címzetes tűzoltó főtörzsőrmestert, akik a Nagykanizsai Hivatásos Tűzoltó-parancsnokság állományából, a HUNOR mentőcsapat tagjaiként vettek részt a törökországi földrengés túlélőinek felkutatásában.

A fiúk azt mondják: némi kötelező szakképzési kitérő (eredeti szakmáját tekintve Péter autószerelő, Dávid pedig ács-állványozó, tetőfedő) után egyenes út vezetett a tűzoltói hivatás felé, lévén mindketten eleven, kíváncsi, mozgékony gyerekek voltak. Olyanok, akik nem ijedtek meg a veszélyes helyzetektől sem (szüleik legnagyobb „örömére”), s viszonylag korán tapasztalták magukon azt is, hogy örömmel és szívesen segítenek másoknak. Felszereltek, s miután pár évnyi szolgálat után úgy érezték, hogy megtalálták életküldetésüket, immár hivatásos tűzoltókként jelentkeztek (egymáshoz képest némi időeltéréssel) a HUNOR Mentőszervezet nehéz ENSZ INSARAG minősítésű mentőcsapat tagjainak sorába.

– Amikor 2014-ben felvételt nyertem, és elvégeztem az ehhez szükséges képzést, valaki az elöljáróink közül azt mondta: egy százalék az esély arra, hogy mi, a HUNOR-ba később jelentkező fiatalok lehetőséget kapjunk, és külföldön bevessenek minket. Sok év elteltével most mégis kiválasztottak minket a feladatra és nem a 99, hanem éppen ez az egy százalék jött be, a törökországi-szíriai földrengés oly erősnek és nagy kiterjedésűnek bizonyult, hogy ránk és rajtunk kívül még számos mentőcsapat munkájára is szükség volt – hallottuk Deme Dávidtól. – Hét napig dolgoztunk Antakyában, s csak a HUNOR-nak 17 túlélőt, köztük 3 gyermeket sikerült kimenteni a romok közül – és sajnos, mellettük 29 elhunyt holttestét is felszínre hoztuk. Ha többen vagyunk, még több túlélőt ki tudunk hozni, de mi annak is örülünk, hogy ennyit is sikerült. Ugyanis amikor megérkeztünk a helyszínre, bizony, átsiklott az agyunkon a gondolat: lehet még kihozni innét élő embert? Brutális állapotok fogadtak minket, sok épület, mint a kártyavár, úgy csúszott össze a földmozgások hatására. Hogy felkészültünk-e a látványra? Arra, ami ott volt, szerintem senki sem tud felkészülni…

– Ötvenfős csapatunk Adanában szállt le a repülővel, ott még semmi sem látszott abból, mi vár ránk a kétszáz kilométerrel arrébb lévő Antakyában – vette át a szót Horváth Péter. – A repülőteret csak a mentőalakulatok használhatták, ezért nagy volt a sürgés-forgás, de a földrengés nyomaiból ott még semmi nem látszott. Onnét buszokkal vittek minket tovább, s ahogy haladtunk az úton, egyre több sérült, előbb csak megrepedezett falú, majd megdőlt épületet is láttunk. Antakya pedig maga volt a földi pokol, mintha egy láthatatlan kéz végig söpört volna az egészen, monumentális, nagy épületek helyén nem maradt más, csak romhalmaz. A városban teljes káosz uralkodott, tönkrementek a közművek, nem volt víz és áram, ennélfogva a benzinkutak többsége sem működött. Sokuknál kilométer hosszú és több méter széles kocsisor várakozott üzemanyagra, a hidak, az átereszek beszakadtak, a túlélők, akik minden nélkül az utcára kerültek egyik napról a másikra, fosztogatták az üzleteket, enni-innivalót, tisztálkodószereket, gyógyszert próbáltak szerezni. Tényleg teljes volt a zűrzavar.

Dávid ehhez hozzáfűzte: a városban voltak földrengésbiztos lakóházak, amelyek megroggyantak ugyan, de nem omlottak össze. Azt lehetett hallani a környék lakóitól és a statikus szakemberektől, hogy az összeomlott lakóépületek – társasházak – csak néhány éve épültek és azokat is úgy értékesítették, hogy földrengésbiztosak. Sajnos, most kiderült, hogy nem, nagyon nem azok, a szakemberek szerint a beton nem érte el azt a szilárdsági fokot, amit el kellett volna érnie, állítólag hiányzott belőle a jó minőségű cement és sóder. Arra is volt példa, hogy egy épülettömb tényleg rengésbiztosnak bizonyult és állta volna a sarat, ám egy másik, kevésbé jól megépített rádőlt és mint a dominót, elsodorta.

Péter azt mondta: valami hihetetlen elszántsággal, rengetegen keresték szeretteiket a romok között, s benne éppen az hagyott mély nyomot, amikor látta, hogy akik megtalálták valakijük holttestét, nagyon finoman, óvatosan, kegyeletteljesen mozgatva lepedőbe tették és abban vitték el. Annyira erős volt a keresés szándéka bennük, hogy nem is lehetett őket távol tartani a romoktól, ami nem volt minden rizikótól mentes, tekintve, hogy folyamatos utórengéseket tapasztaltak.

Ez roppant veszélyessé tette a hivatásosok kutatómunkáját is, Dávidék ugyanis nem egyszer úgy kutattak élők után, hogy szűk járatokon, az összedőlt falak közt kialakult réseken kellett átpréselniük magukat, akár 30-40 méter hosszan is, miközben a föld rengett. Nem nehéz elképzelni, ez micsoda veszélyt jelentett, hiszen egy-egy erősebb rengés tovább mozgathatta volna az irdatlan súlyú betonelemeket, miközben a mentőcsapatok tagjai a romhalmaz belsejében dolgoznak.

– A fedél nélkül maradt emberek közül, aki tudta, a rokonainál húzta meg magát, vagy az állam által kialakított gyűjtőszállásokon, de olyanok is akadtak szép számmal, akik az autójukban töltötték az éjszakákat – folytatta Péter. – Sokan összegyűjtötték az éghető dolgokat és azokból az utcán tüzeket raktak, mert ahogy lement a Nap, mínusz 7, mínusz 9 fokig hűlt a levegő, ami bizony, megnehezítette a mi dolgunkat is.

– Ha mi, vagy a hozzátartozó hangot hallott a törmelék alól, megkezdtük a kimentést, de olyan is volt, aki a mobiltelefonjával jelzett, hogy életben van – vette át a szót Dávid. – Akár kézzel is hozzáláttunk a törmelék eltakarításához, miután azonosítottuk a helyet, ahol a túlélő lehetett. Ez nem mindig volt könnyű, mert ugyan a hozzátartozók gyakran hoztak alaprajzokat, hogy megmutassák, melyik lakásban lakott a szerettük, egy oldalára dőlt épületnél azonban ez nem segített sokat, lévén, jelentősen megváltozhatott az ingatlanok helyzete, elhelyezkedése. A romok alatt járatokat, üregeket kerestünk, melyeken keresztül közelebb kerülhettünk a bajbajutotthoz. Hiába voltunk mi is veszélyben, ott nem volt idő ezen gondolkodni és igazán ez fel sem merült bennünk, csak utólag. Ilyen helyzetben az ember tudata hogy úgy mondjam, beszűkül, csak az mozgatja, hogy kimentse a másikat. Ha sikerül, akkor az mindig újabb és újabb löketet ad mindenkinek.

Péter egy példával érzékeltette a törökországi méreteket: az egyik helyszín, egy monumentális társasház, ahol dolgoztak, 12 szintes volt, három blokkból állt, dupla liftaknával, kétszintnyi mélygarázzsal és körülbelül ezer lakóval. Városrésznyi méretek… Ha egy ilyen leomlik, nagy pusztítást tud végbevinni, főleg, hogy az embereket éjszaka, álmukban érte a tragédia.

– A 12.-től a 10. szintig teljesen megsemmisült minden, a 10. és a 3. szint közötti rész pedig az oldalára dőlt – mesélte Horváth Péter. – S ha mindez még nem lett volna elég, az első két szint beszakadt a mélygarázsba, a mínusz kettő szintig. Katasztrófafilmekben szoktunk ilyen látni és akkor arra gondolunk, hogy na, a filmesek már megint túloztak. Ott láthattuk, hogy ez bizony a valóság…

Deme Dávid számára örökre emlékezetes marad az, amikor egy férfit találtak egy lépcső alatt, de nagyon nehezen tudták csak kimenteni, mert a bal keze a törmelék alá szorult.

– Szabad karjával a férfi végig fogta a kezem és semmi pénzért nem engedte volna el. Ezekben a pillanatokban nagyon sok minden eszembe jutott, például, hogy rajtam keresztül valami, vagy valaki másba is kapaszkodik – idézte fel Dávid, akitől nem áll távol a hit, hiszen édesapja nyugalmazott evangélikus lelkész. – Folyamatosan bíztattuk mindannyian, hogy tartson ki, és mindent megtettünk annak érdekében, hogy minél hamarabb kiszabadítsuk. Hosszú ideig küzdöttünk érte, sikerült. Sajnos, a férfi beszorult karja alatt megtaláltuk az elhunyt gyermekét is – őt akarta megvédeni. Mi ott erről nem mondtunk neki semmit…

Horváth Attila