A világbajnoki döntő fölfűtötte a játék csodáját őrző hitem maradékát, aztán eltűnt a varázs. Nem ért váratlanul, de hervasztott, hogy a következő hetek legtöbb futballhíre – statisztikám nincs, meglehet, tévedek – a Cristiano Ronaldo-jelenség újabb tanulságait, a portugál további sorsát firtatta talán. Hova megy, hogy mondhat ellent néhány hónappal korábbi önmagának, lesz-e válogatott még, a sok pénz vonzza, vagy rekordjai védése, szaporítása, önnimbusza fenntartása csupán, és így tovább. Az érdeklődés az arab szerződés nyélbe ütésével sem lohadt, s mintha a gigasztár minden lélegzetvételéről tudnunk kellene továbbra is.

A hírek, a kommentek tónusára nézvést azonban némi változást tapasztalok. Az irónia, a gúny hangja tetszik fölerősödni egyértelműen, Mintha egyre többen ébrednének rá, hogy sosem kedvelték a játékost lényegében, hogy rég látták (s megmondták!), amit bárki láthat ma már. Lám-lám, dől a szobor, sőt, a labdarúgó önmaga bontja le, s oly jólesik most hevesen bólogatni, kéjelegni egy sort.

Sosem szándékoztam CR7-ről írni, egyértelműen róla biztosan nem. Analizálni szeretek ugyan, de az ízlésemtől, világképemtől távol álló személyt, élet­utat boncolni nem igazán, még szakmámban (az irodalomtörténetben) sem nagyon, így rakott össze a sors, erről nem tehetek. Kétszer mégis szóba hoztam őt e hasábokon (Szép új világ? 2018. október 10.; Futballcsodák alkonya, 2022. március 21.) elmondva a jelenségről a véleményemet, ami nem változott. Hogy mégis írok most, abban a vázolt hozzáállás-módosulásnak – a „megvilágosodás” elhozta kárörvendő megvetésnek – jelentős a szerepe, azt hiszem.

Ugye szereted C. Ronaldót? Számos, nálam ifjabb szurkoló kérdezte tőlem, s mert nemmel válaszoltam, rögvest hitték, hogy „utálom” ezek szerint. Szinte senkit sem voltam képes meggyőzni, hogy nincs szó erről, Arról, hogy az imádat hiánya nem a megvetést jelenti egyben, ahogy a média fölkorbácsolta igényvilág sugallja, sőt, követeli ezt, néhány évtizede különösen. Nem tudtam megértetni, hogy ha róla beszélek, nem az eredményeire (a trófeáira, rekordjaira) nézek csupán, hanem valami „másra” is.

Szóval: esküdözzön akárki, hogy a futball csak futball, s ami a pályán – azzal összefüggésben, a karrierek alakulásától a csapatok életéig – történik, csak az számít, e szemléletet igen leszűkítőnek gondolom. Vallom: a labdarúgásról értékszembesítő módon beszélni világnézet kérdése elsősorban. Magyarán: ki, kit lát jobbnak – a kihagyhatatlan szurkolói elfogultságot kihagyva most – világlátás kérdése is, aminek alakulásáért viszont nemcsak az örökölt hajlam, habitus, hanem a múló idő is egyértelműen felelős. Az idő – az észlelésünket, ítélkezésünket is meghatározó idő – pedig 1990 után nagyon megváltozott, így változott a látás, az érzékelés, s igaz lett ez a foci szerepére, körülményeire nézvést is bizony.

Létünk alapkérdése: önmagunk, évszámok közé szorult életünk sikerre vitele vagy a teremtett világ gondozása-e a cél – hosszú előtörténet után persze – mostanában látszik eldőlni (egyelőre) végérvényesen. Mutatkoztak a súlyosbodó előjelek – a XX. század hajnalától, majd 1968-tól látványosan – korábban is már, de a napjainkban tapasztalt állapot, világpolitikai alakulásoktól meghatározottan, ekkortól lett nyilvánvaló.

Az egypólusúvá lett, a „vége a történelemnek” hitébe bódult világ ezt engedte szabadon, s a szabadság igézete a „szabad a rablás” ingerét forralta föl. A mértéktartás, az arányérzék erényét a sikerre törés első számú parancsa söpörte el, s az értékviszonyokat is ez a szemlélet determinálta ettől kezdve könyörtelenül, ami az e világba született, szocializálódott léleknek roppantul tetszeni kezdett, s vonzza is őt rendületlenül, életünk minden területén.

Szeretek interjúkat nézni, bárki, művész, tudós, sportoló vagy más foglalkozású ember az alany, s egyvalamit nem tudok nem észrevenni jó ideje már. A cél valamiféle karrierív fölmutatása rendszerint, majd jön a kérdés: mit szeretnél elérni még, rangban, trófeában, szemmel is látható, mérhető mutatóban tehát. Hisz az életnek másnemű célja, értelme, mércéje nyilvánvalóan nem lehet, s magára vessen, aki e jövőképajánlatot nem követi ma. E szemlélet a versenysportot – nem történhetett másképp – villámgyorsan járta át, a futballt meg különösen. Játssz az NB I-ben, aztán külföldön, álmodj topcsapatról, van-e BL-meccsed, mennyit érsz, van-e sok-sok luxusautód, és így tovább. Muszáj lépni, többre jutni, a klub fölé nőni is alkalmasint, s e módi a rajongó lélek szemléletét is bedarálja menthetetlenül. Elképzelni sem tudtam valaha, hogy jön idő, midőn a ki merre tart, mennyit nyom a Transfermarkt listáján kezdetű kérdéseket figyelik majd ájult izgalommal egyesek, hogy ez generálja a híreket, s ebből ítélkeznek napra nap. Nos, ez az idő elérkezett. A ki mit nyert, milyenek a „statjai”, sőt, hány követője van, ez mérce lett, s e méricskélési kényszer nemcsak az agyat, de a sejteket is uralja ma már, néha őrjöngésig fűtve a lelkeket.

E tendenciát leghívebben, leglátványosabban és – sajnos, mondom – legvonzóbb módon CR7 alakja, pályaíve s maga a jelenség példázza, láttatja velünk. Aki arra kíváncsi, világunk merre tart, elég reá – pályafutására – néznie, s ha képes kilépni annak bűvköréből, mindent meg fog érteni. Ellenben ha szereti e modellt, e szép új világ parancsának megfelelve bandukol-rohan tovább, ha hiszi, hogy szabad lélek ő, szárnyaló vágyakkal, akkor is.

Mindezért – hangsúllyal mondom – nem az embert illeti megvetés. CR7 az ösztöneit követi csupán, s a világ adta lehetőségeket használja ki maximálisan, önreflexió nélkül alighanem. E példátlan nagyra törés vágyát mi növelte benne föl – sanyarú gyerekkor stb. –, nem fontos most, valamit azonban szeretnék tisztázni. Amit, ahogy tesz – kemény odaadás az edzés, az étkezés terén –, alázatnak látni brutális tévedés. Ki-ki nevezheti szorgalomnak, megszállottságnak, akaraterőnek, ám az alázat nagyon mást jelent. Az alázat a negatív „büszkeség” (e szóért is mindenki megveszik ma már) pozitív ellenpólusa egy értékelméleti (axiológiai) dimenzió vonalán, amihez az ego mások fölé emelésének semmi köze nem lehet. Mit mondott minap a portugál? „Különleges játékos vagyok, különleges a fizetésem is. Nekem ez így normális.” Éljen!

CR7 úgy, ahogy van egy gigantikus akarás agykápráztató eredményei ellenére. Jó adottságokkal, alapképességekkel született, amelyeket megszállott fegyelemmel gondozott. Az utóbbi évtizedek (egyik) legeredményesebb játékosa lett, de sosem volt futballgéniusz, a „minden idők…” kezdetű listán őt keresni fölösleges. A zseni olyasmit tesz hozzá a világhoz ugyanis, ami addig nem létezett, ám ő – bármennyi a rekordja, trófeája – nem tett hozzá lénye­geset. Semmire sem emlékszem tőle, amit ne láttam volna korábban, igaz, számos dolgot látványosan, pózolósan mutat be a pályán, a homorításaitól, a magas ollózásain át a lelkében „levédett” gólörömig.

Hogy „szenvedélye a tökéletesség”, ahogy egyik róla szóló könyv alcíme mondja, elhiszem, ám e cél nála nárcizmussal terhelt menthetetlenül. Mivel világában ő az alfa és az ómega, az önmagáról alkotott kép folytonossága nélkül (a legjobb, a legszebb én vagyok!) élni képtelen, s a siker (szó- és – mondjuk – pénzbeli visszaigazolásának) apadását pokolként éli meg. Csodáljatok, tiszteljetek – ezt követeli minden pillanatban –, különben elpusztulok. Leállni képtelen, új kihívást keres, s még a mindenkit elérő hanyatlás jeleit sem ismerheti föl.

Veszélyesebb, hogy példája irgalmatlanul ragadós. Míg ő büszke rá, én az 535 millió követőnél szomorúbb jelenséget elképzelni sem tudok. Szorgalma – csak az! – lehet példa, s rekordjaiért is szabad bámulni őt, de hiszem, nagy a szerepe abban, hogy a világ – a futballban is – a valódi zsenialitást (Isten fölfénylő ajándékát!) ne ismerje föl, s e fonnyadó készség helyére a sikeresség imádata tolakodjon mindenütt.

Békességet az embernek, gólokat kívánok neki új munkahelyén, ám én – akár néhány hete e hasábokon – a Pelé-példa megmaradásáért fohászkodom inkább továbbra is.

A „megmondtam” kezdetű gúnyos hangot pedig felejtsük el. Az eszetlen rajongás s az eszetlen utálat közt nincs különbség ugyanis.

N. Pál József
Nemzeti Sport

(N. Pál József József Attila-díjas irodalomtörténész, kritikus, egyetemi adjunktus [ELTE]. Pethőhenyén született, Zalaszentivánon él – a szerk.)