Rajz: Farkas László/Zalatáj

Ólomszürke lepelbe burkolt napjaink renyhe tempóban fogynak a naptárból. December van. A fák ágaira dermedt dér menyasszonyi csipkeruhát idéző, csillogó hamisság csupán. A természet szüreti lüktetése mostanra múltidő lett, az elcsendesedés időszakát éli a kinti világ.

Advent van: a várakozás ideje.

Ahogy a kinti világ vár az első pezsdülést hozó fuvallatra, úgy szomjazza a lelkünk a VILÁGOSSÁG eljövetelét. Űznénk, hajtanánk a lassú időt, hogy mielőbb fellobbanjon az utolsó gyertyaláng az adventi koszorún, hogy a karácsony fényessége kiparancsolja lelkünkből bűneink sötétségét.

Betlehemi pásztorok vagyunk ebben az időben. Ahogy kétezer év előtt ők dideregtek a pusztai legelő sötétségében, úgy didergünk magunk is, várva az égen feltündöklő csillagot, a jelet, mely felszólít bennünket, hogy menjünk megtalálni a pólyába takart Gyermeket.

Közel már a fényességes éj. Még tartja hadállásait a sötétség, még didereg a lelkünk a várakozás kínzó óráinak fogságában. De valahol a távoli horizonton, igaz, még csak adventi gyertyalángnyi fénnyel, mégis pislákol már a jelhozó csillag.

Közel a fényes éj. Közel a megváltás!

f.l.