Kellő érzékenységgel és tisztelettel mutatja be a papi lét vívódásait A döntés című film

Érdekes, izgalmas és empatikus dokumentumfilm készült arról, mennyi vívódás nehezíti a pap mindennapjait, ha be akarja tölteni élethivatását, de közben családra, gyerekekre is vágyik. A döntés című film Ugrin Julianna producer-rendező és férje, Vízkelety Márton operatőr-rendező kiváló munkája, mely – bár a római katolikus egyházat érintő kényes témát feszeget – egyáltalán nem egyházellenes, sőt, inkább annak nagyon is emberi arcát mutatja be. A papi élet nőtlenséget, példás erkölcsösséget kíván, a katolikus hit a házasságon kívüli szexuális életet bűnnek tekinti. Az apasághoz pedig teljes ember kell, teljesebb, mint amilyen papként lehet valaki. Róbert (akkor még) atya heti 12 órát tölthetett a családjával, a gyerekeivel, ami senki számára nem volt kielégítő. Az alkotók a hat évig tartó forgatás alatt oly közel kerültek az azóta a papi szolgálatból kilépett Polgár Róberthez – aki ma már Murakeresztúr polgármestere, azé a községé, ahol anno papként szolgált –, és Keszthelyen élő családjához, jegyeséhez, Varga Anetthez, valamint elbűvölő gyermekeikhez, hogy teljes természetességgel tudták megörökíteni az eseményeket. Bármilyen hihetetlen, de a forgatás úgy indult, hogy csak akkor kerülhet a közönség elé, ha ahhoz Polgár Róbert hozzájárul. Akkor ugyanis még egyáltalán nem volt biztos, hogy fogasra akasztja a reverendát – sőt…

A dokumentumfilmet az HBO MAX televízió csatornán adták le, vetítették a németországi mozikban, Erdélyben az ASTRA Filmfesztiválon, majd a Verzió Filmfesztiválon is, ahol a magyar filmek kategóriájában első helyezést ért el.

– Az a tapasztalatom, hogy a vetítés után sokak lelkében megmozdított valamit a filmünk – bocsátotta előre kérdésünkre a főszereplő, a moldvai csángó származású Polgár Róbert. – Egy erdélyi nézőtől például megtudtam, hogy hasonló okok miatt lépett ki az egyházból ismerőse, egy ortodox szerzetes, aki sajnos, nem tudott visszailleszkedni a civil életbe, nem bírta kezelni új helyzetét, azóta szinte bujdokolnia kell. Ennek alapvetően az az oka, hogy Romániában másképp tekintenek az egyházi személyekre, mint nálunk. Egyfajta piedesztálra emelik őket, ezért a hívek szemében egy ilyen lépés óriási bukást jelent, ami megnehezíti az újrakezdést. Ennek a volt ortodox szerzetesnek el kellett hagynia az országot, külföldre költözött, ott próbálja rendezni élete sorait. A néző pedig azt mondta nekem, hogy mindenképpen ajánlani fogja a filmet az illetőnek, hátha tud erőt meríteni belőle. Jó páran látták már a murakeresztúriak közül is, senkitől sem érkezett negatív visszajelzés. Hozzáteszem, nem reklámozom a filmet, mert az életem szenvedéssel teli időszakáról szól, amit nagyon nehezen éltem meg.

– Hogyan kezdődött a forgatás? Nyilván, nem úgy, hogy akkor a végén ön kilép a papi rendből.

– Természetesen nem, az alkotópáros tudomására jutott, hogy papként kettős életet élek és megkerestek azzal, hogy ezt a témát szívesen bemutatnák egy filmben. Beleegyeztem, de csak azzal a feltétellel, hogy a végén én mondom meg, adásba kerülhet-e, vagy sem. Hat éven át tartott a forgatás, ennek ellenére sem adták fel, pedig mondtam nekik, lehet, hogy ebből sohasem lesz film – Julianna és Márton kitartása imponált nekem. Épp ez volt számomra a garancia, hogy nem a szenzációhajhászás a céljuk. Amikor elkezdődött a munka, még egyáltalán nem is volt szó arról, hogy otthagyom a papságot. Lassan, de biztosan érlelődött bennem a döntés. A végső lökést az adta meg, amikor a katolikus iskolában, ahol a nagylányom tanult, bizonyítványosztás volt az első évfolyam végén. Ő boldogan szaladt ki az osztályból a kitűnő bizonyítványával, én pedig nem szoríthattam magamhoz, habár büszke voltam rá, e helyett arra kényszerültem, hogy inkább próbáljak elvegyülni a tömegben. Ugyanis magas rangú egyházi személyek, érsek, püspök is jelen volt az eseményen és ismertek.

– Volt paptársai közül valaki kereste a vetítés óta?

– Senki. Vagyis de: korábbi felettesem, azt mondta, örül, hogy nem lett botrányszagú a film. Az pedig különösen megnyugtató számomra, hogy a püspök atyának is az a véleménye, hogy ami készült, az nem az egyházellenességet táplálja. Ez valószínűleg sokak számára csalódás… Megjegyzem, Olaszországban, ahol egyházjogi tanulmányokat folytattam, a paptársak körében nyíltan lehetett beszélni a hasonló jellegű gondokról, nem úgy, mint itthon. Én nagyon bízom benne, hogy ez a szellemiség hamarosan túlsúlyba kerül az egyházon belül, úgy látom, a Szentatya is nyitott erre, és a cölibátus intézménye előbb-utóbb változásokon megy keresztül.

– Sokan élnek meg közülük hasonló helyzetet, mint ön?

– Hogy sokan, vagy kevesen, erről nem tisztem beszélni, de annyit mondhatok: vannak ilyenek. Az adott településen élő hívek egyébként ezekről a dolgokról mindenhol pontosan tudnak, és azt gondolom, többségük elfogadja azt, hogy igen, a pap is ember, vannak érzései és mint mindenki más, nem magányra született. Egyébként Magyarországon közössége is van a kilépett papoknak, mint nemrég kiderült számomra. Ennek egyik tagja, aki 1952-ben hagyta ott a papságot, elmondta, hogy amikor ő kilépett, csaknem 500-ra rúgott a hasonló cipőben járó atyák száma.

– Mit akart üzenni azzal, hogy a nyilvánosság elé tárta sajátos, ám a papság körében ezek szerint nem egyedi helyzetét?

– Azt, hogy mindig, minden szituációból van kiút, nincs zátonyra futott, vagy elrontott élet, amiből ne lehetne felállni. Persze, ehhez néha nem kis bátorság kell, én bevallom, féltem megtenni ezt a lépést. Volt bennem természetesen egzisztenciális félelem is, hogy mihez kezdek majd, hiszen én világéletemben papnak készültem, ezt tanultam, ezt csináltam, el sem tudtam akkor még képzelni, mit tudnék helyette csinálni. A felszenteléskor mi, papok mindent egy lapra teszünk fel. Ráadásul a papneveldében, a szemináriumban azt is sulykolják a kispapokba, hogy ha kilépsz, nem fogsz boldogulni, nem tudsz a helyzeten lelkileg felülkerekedni, egyik paptársam ezt találóan úgy hívta, hogy „egyházi voodoo”… Sokan kérdezték tőlem, miért nem hoztam meg ezt a döntést előbb, hiszen amikor kiléptem a papi rendből, már 10 éves kapcsolatom volt Anettel, melyből 3 gyermekünk született. Erre mindig azt mondom, hogy csak az tudja elfogadni és megérteni a válaszom, aki hasonló élethelyzetben van. Nekem ez adatott, ennyi idő múltán tudtam határozni; azt gondolom, költői kérdés ez, amire csak költői válasz adható. De visszakanyarodva a filmhez, véleményem szerint jó lenne, ha a papnevelésben is hasznosítanák, mert a kispapok rajta keresztül megismerhetik azokat a nehéz kérdéseket, amelyekkel majd szembe kell nézniük és meg kell küzdeniük. Azoknak is ajánlom, akik még aktívpapok és nem mernek dönteni. Azt javaslom nekik, igenis, merjenek lépni, mert ha valakinek családja van, akkor már nem kérdés a kérdés: papság, vagy család? Az én válaszom: a család.

– Változott némelyek önhöz való viszonya?

– Egyértelműen. Míg pap voltam, sokan voltak körülöttem, keresték a társaságom, aztán amikor kiléptem, egy kezemen meg tudtam számolni, hányan maradtak. Elsősorban olyanok, akik korábban nem álltak ott mellettem a reflektorfényben, és igen, olyanok is, akikre előtte abszolút nem számítottam. Mint az élet minden területén, itt is igaz: ha az ember olyan pozíciót tölt be, akkor hajlamos elhinni, hogy a körülötte lebzselők őt, magát, az embert szeretik. Nos, ez önbecsapás. Ma már nem kergetek ilyen és ehhez hasonló hiú ábrándokat. Egyszer egy olaszországi idős atya mondta nekem: még a téged igazán szerető édesanyádban is csalódhatsz, de egyvalakiben nem – Istenben. Ő mindig, minden körülmények között szeretni fog téged. Azt gondolom, ennek fényében bármi történhet velem az életben, nem fordulhat elő, hogy legalább egyvalakiből ne tudjak erőt meríteni.

Horváth Attila