„Az elismerés megcsillantja számomra a reményt, hogy valami változás kezdődött”

Kovács Gyula erdész a díjjal: „Sajnos, elment már közülünk az a generáció, amely birtokában volt ennek a tudásnak”.
Fotó: a szerző

Prima Primissima díjat kapott Kovács Gyula pórszombati erdész, a Kárpát-medencei ősi magyar gyümölcsfajták megmentője és őrzője.

A szakember magyar népművészet és közművelődés kategóriában vehette át a rangos elismerést. Kovács Gyula a 80-as évektől kezdett behatóbban foglalkozni szülőföldje, Göcsej hagyományaival, kultúrájával. Megismerte a térség nagy múltú gyümölcsészetét és elhatározta, hogy megpróbálja megmenteni ezt az örökséget. Az idő múltával kutatásait kiterjesztette a Kárpát-medence magyarlakta területeire. Amerre járt, gyűjtötte a régi, betegségeknek ellenálló, ízletes fajtákat, a fák oltványait pedig megosztotta az ott élőkkel. Így kezdődött a tündérkertek sikertörténete. Az elmúlt évtizedek során családja és sok-sok jóakaratú ember segítségével több száz tündérkertet létesítettek, a Pórszombati Génbank pedig több ezer gyümölcsfajtával Európa legnagyobb gyűjteménye, amely egy nép hagyatékát őrzi.

– Nyilván, nagy megtiszteltetés az elismerés, de meglepetés is egyben – válaszolta kérdésünkre Kovács Gyula. – Sajnos, a kultúrának az a része, ami a régi magyar népi kultúrát jelenti, mára nemhogy feledésbe merült, de javarészt el is pusztult. A világ rossz irányba halad, a pusztulás folyamatos és most is tart, ezért ért teljesen váratlanul a Prima Primissima-díj. Meggyőződésem, hogy ez az elismerés nem pusztán az én személyemnek szól, hanem annak a szellemiségnek, amit képviselni szeretnék, illetve a családom tagjainak, a velem kapcsolatban állóknak, mindenkinek, aki közreműködött az elmúlt évtizedekben abban a munkában, ami a régi, hagyományos gyümölcsfajtáink felkutatását és összegyűjtését jelenti. Egyedül ez nem sikerült volna. Mindenesetre, a díj megcsillantja számomra a reményt, hogy valami változás kezdődött. Talán még sikerül egy kis töredéket megőrizni őseink kultúrájából, hiszem, hogy csakis ez lehet a megmaradásunk, a magyarság megmaradásának záloga.

„Akinek földje nincs, annak hazája se lesz.”
Fotó: MTI/Varga György

– Honnét jött ez az elhivatottság?

– Nem érzem én ezt elhivatottságnak, egyszerűen beleszülettem ebbe – mondta a szakember. – Én még a nagyapáimtól tanultam a történelmet, s amit most próbálok megőrizni, a gyermekkoromban ez volt maga a lét. Akinek ez a tudás nem volt a birtokában, az egész egyszerűen nem tudott fennmaradni. A nyolcvanas években, amikor visszakerültem ebbe a környezetbe, amiben felnőttem és elkezdtem erdészként dolgozni, már érzékeltem, hogy az a világ a végóráit éli. Az ősi paraszti kultúra és gondolkodás elveszik. Pusztult az már korábban is, hiszen a kulákdeportálás, a téeszesítés mind-mind szegek voltak a magyar vidék koporsójában, de amikor elkezdődött az iskolák felszámolása, egyértelművé vált: bevégeztetett és ahol az iskola megszűnik, ott hamarosan a kocsma is bezár. Szülőfalumnak, Pórszombatnak már az ezernyolcszázas évek közepén kéttanítós iskolája volt, mára kocsmája sincs, sőt még a falu központját is eladták az osztráknak, a lakosság megkérdezése nélkül. A földek javarészt külföldi tulajdonban vannak és akinek földje nincs, annak hazája se lesz. A gyűjtés kezdetén arra számítottam, hogy találok majd néhány tucat gyümölcsfajtát, aztán ahogy jobban beleástam magam a munkába, lett néhány száz, majd ezer és még mindig nem értem a végére. Hihetetlen, hogy a Göcsej mennyi helyi gyümölcsfajtával rendelkezett, csak körtéből többféle lehetett itt 150 évvel ezelőtt, mint egész Franciaországban. Aztán folytattam a keresést az Őrségben és a Hetésben. Egy székely tiszteletes elhozta nekem Medes legendáját, ennek nyomán kerültem  Erdélybe, a Nyikó völgyébe. Aztán jött Kalotaszeg, Szilágyság, Erdővidék, Felvidék és folytathatnám… Gyűjtéseim során mindig embereket kerestem, akik őrizték még a tudást, a segítségükkel összegyűjtött fák oltványait pedig próbáltam visszajuttatni számukra, hogy tovább őrizhessék örökségüket. Így kezdődött a tündérkertek sikertörténete. Természetesen ezt nem egyedül csináltam, fiaim nélkül ez elképzelhetetlen lett volna. Tamás a gyűjtemény adatbázisát készíti, Attila és Péter a fák oltását és a gyűjtemény fenntartását végzi. Sajnos, a sikerek mellett akadnak problémák is. 2018-ban egy osztrák társaság kapta meg térségünkben a vadászati jogot.

Gátlástalanságuk következtében helyrehozhatatlan vadkár keletkezett a gyűjteményben. Sok olyan fajta pusztult el, melynek az utolsó példányát őriztük és ezek bizony a magyar kultúrából is végképp elvesztek. Mindez következmények nélkül történhetett meg. Ez felveti a kérdést: mit ér egy örökség, ha magyar? Ha idejöhet egy osztrák mágnás, akinek a mi értékeink, hagyományaink semmit sem jelentenek és azt csinálhat, amit akar, akkor a létünk van veszélyben. A térségben rengeteg földterület van osztrák kézben – nem szabadna ezt hagyni. Őseink ezért a földért a vérüket adták. Ha nem fogunk össze és nem térünk vissza elődeink szemléletéhez, a magyarság el fog tűnni a történelem közelgő viharaiban – fogalmazott zárásként Kovács Gyula.

Horváth Attila