Horthy Miklós a viseletéről „darutollasnak” nevezett haderő élén bevonult a fővárosba 1919-ben.
Fotó: Wikipédia

Van mire emlékeznünk ma, november 16-án. Gróf Károlyi Mihály 1918-ban ezen a napon kiáltotta ki a véres tanácskommünbe torkolló első népköztársaságot. Egy évre rá ugyanekkor viszont már a Nemzeti Hadsereg fővezére, Horthy Miklós vonult be fehér lován a megszeppent fővárosba. Nyeregből elmondott beszédétől számolja a történetírás a negyedszázados Horthy-korszakot:

„Tetemre hívom itt, a Duna partján a magyar fővárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit, és vörös rongyokba [a szivárványos lobogót még nem találták ki] öltözött.” És ugyanezen a napon kezdték meg kivonulásukat az országot három és fél hónapon át megszálló románok. (Leszámítva a Tiszántúlt, ahol erre 1920 tavaszáig kellett várni.) Mit mondjak, nem voltak szégyenlősek a „vendégek”, akik akkorra már kimondták: Erdély Romániáé. Mindent vittek magukkal, ami nem volt lebetonozva: gabonát, állatot, élelmiszert, komplett gépsorokat, műkincseket, vagonokat, mozdonyokat, de még az utcai telefonfülkéket is.

Korabeli beszámolók szerint Budapest félt Horthytól. A Bécsbe menekült bolsevikok harsány sajtója ugyanis pogromok, leszámolások, politikai hajtóvadászatok rémképeivel ijesztgette a főváros lakóit. Szokásuk szerint hazudtak. Horthy semmit sem akart jobban, mint a konszolidációt. Pontosan tudta, csak így állítható talpra az ország, így fogadja el rendszerét a nemzetközi közösség, a nagy háborúban győztes antant. Meg azzal is tisztában volt, hogy a talpra állás elképzelhetetlen Budapest nélkül.
Csupán azt nem tudhatta akkor még szegény, hogy mit hoz majd a gyalázatos Trianon.

Pilhál György
Magyar Nemzet