Ellenállás Mindszenty megyéjében, Zalában
2022 október 23 különleges aktualitása, hogy Zalaegerszegen átadták a Mindszenty József életműve előtt tisztelgő Mindszentyneumot. Mialatt a tragikus sorsú hercegprímás fogságát töltötte az Amerikai Egyesült Államok követségén, Zala megye papjai megkezdték azt az állhatatos „néma” ellenállást, amellyel kifejezték együttérzésüket és tiszteletüket a zalaegerszegi Mária Magdolna-templom egykori plébánosa előtt.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc utóhatásaként 1957-ben a megye történelmi egyházai elleni támadás nagyon hamar megindult.
Támadás a lokális sajtóban
A sajtó területe ennek a legfontosabb bizonyítéka. A Zalai Hírlap a pártállam felső vezetése által diktált politikai irányvonalnak igyekezett megfelelni. A Mindszentyről szóló provokatív hangvételű Mindszenty, akinek derogált a Himnusz és az Amikor még nem egészen „szabadságharcos” nézetei voltak Pehm Józsefnek című cikkek dokumentálják ezt. Néhány „helyi témájú” írás is reprezentálta, hogy nemcsak országos szinten folyik a harc a „klerikális reakció” ellen: „Lesz-e Miháldon kultúrház – avagy mi erről az esperes úr véleménye”, „Lélekmérgezés Felsőrajkon”, „Ejnye-ejnye, plébános úr?!”
A hitoktatás kérdése
A napi politika szintjén látszólag megvolt a kontinuitás az 1956 októbere előtti egyházpolitikával. Továbbra is fő kérdés maradt a hittanbeíratás. A Zala Megyei Tanács VB Művelődésügyi Osztályának jelentésében azonban olvashatunk olyan mondatokat, amelyek a zavartságról, bizonytalanságról árulkodnak. A jelentés szerint az 1956/57-es tanévben az ellenforradalom teljesen felforgatta a normális állapotokat, terrorisztikus eszközökkel növelte a hittanra járók számát, megteremtve a papi befolyás erősödését az iskolákban. A tanév során megjelent három rendelet, amely az októberi állapotokat törvényesítette, jelezve, hogy a forradalom leverése után a hatalom nem érezte magát elég erősnek arra, hogy közvetlenül szálljon szembe a közhangulattal. 1957 márciusára már megvolt a kellő politikai tájékozottság ahhoz, hogy egy újabb miniszteri rendelet az 1956 szeptemberének megfelelő állapotokat állítsa vissza. A megyei párt- és állami vezetés természetesen számolt azzal, hogy az 1957/58-as tanév sem lesz könnyű, és várható a hittanra beiratkozók számának emelkedése. Minden energiát ennek megakadályozására használtak fel. A pártállam egyszerre indította meg a hittanbeíratás elleni szervezőmunkát és kampányt. A helyi pártszervezetek, a tanácsok végrehajtó bizottságai, a tantestületek jelentették ennek a politikai küzdelemnek a frontvonalát. A megyében járási instruktori, a járásokban területi felelősi hálózatot épített ki a hatalom, hogy középszinten is közvetlenül irányíthassa ezt a fontos munkát. Az a mondat, mely szerint a törvényességet biztosították, állami részről semminemű túlkapás nem történt, a „demokrácia”, a „vallásszabadság” látszatának ravasz kádári megőrzésére utalt.
A Lenti, a Letenyei és Zalaszentgróti járás statisztikai adatai jól szemléltetik, hogy a közvélemény hogyan szállt szembe a maga módján a politikai propaganda, az állami adminisztráció eszközeit felhasználó hatalommal. A történeti forrásokban a járási párt- és tanácsszervektől küldött statisztikai kimutatások mellett szintén szerepelnek konkrét nevek, szülők, papok nevei, akik felhívták magukra az illetékesek figyelmét. Külön rovatban rögzítették azoknak a párttagoknak, illetve tagjelölteknek neveit, akik gyermekeiket hittanra beíratták.
Klempa Sándor levele
A középiskolai hitoktatás lehetőségei még kisebb mozgásteret engedélyeznek. Erről a megyei adatok tanúskodnak. Mögötte azonban komoly okok húzódnak meg. Klempa Sándor, a későbbi veszprémi egyházmegyei helynök Badalik Bertalan veszprémi püspöknek még zalaszentgróti plébánosként írja a következő sokatmondó levelet:
„A gimnáziumi oktatás miatt rengeteget kell küzdenem. Szörnyű egy igazgató vezeti az intézetet, és nem akar semmiképpen engedni. Már nem tudom, mit csináljak. A fiúk szívesen tanulnának, csak félnek az igazgatótól. Február 7-én kezdődik a második félév, és ekkor kezdődnék a hitoktatás az intézetben. Én remélem, hogy ki tudom harcolni. Nekem azonban igen vigyáznom kell, mert nagyon fenik rám a fogukat. Én nagyon csodálom, hogy ezt a sok munkát bírom. Igazán az isteni kegyelem segít.”
Ez a dokumentum jól megvilágítja az egyházak helyzetét. Érthető, hogy a katolikus egyházi vezetés keresi a lehetőséget, hogy a megfélemlített, passzivitásra vagy elkeseredett ellenállásra kényszerített papoknak segítsen. 1958 elején az MSZMP járási, városi végrehajtó bizottságait K-vonalon felszólították, hogy megadott szempontok alapján készítsenek február 28-i határidőre jelentést az egyházak helyzetéről. A szempontok értelmezését természetesen a jelentések készítőire bízták. Ebből következett, hogy volt, aki túlteljesítette, volt, aki „nagyvonalúan” kezelte a feladatot. Egy szempontot azonban minden jelentés hangsúlyozott: a papok úgynevezett „ellenforradalmi tevékenységét”. A forrás egyértelműen bizonyítja, hogy az egyházakkal kialakítandó politikához „terhelő” adatokra volt szükség. A járási, városi pártbizottságoktól az MSZMP Zala Megyei Pártbizottságának Agitációs és Propaganda Osztályára küldött jelentések alapján készült egy összesítő feljegyzés, amely az „ellenforradalmi és rendszerellenes” tevékenységgel vádolható papok névsorát tartalmazza.
A feljegyzés 1958. június 9-i keltezéssel készült. A pártdokumentum és az egyházi források összevetése több szempontból is tanulságos. A legfontosabb, hogy a diszpozíciót, az áthelyezést az esetek egy részében a helyi párt- illetve az állami szervek javasolták. Ebben a döntő szerepet az adott lelkész politikai magatartása, aktivitása, az ifjúság megtartása érdekében végzett munkája jelenti. A kiemelt esetek azt is mutatják, hogy a politikailag „veszélyes” papokat folyamatosan figyelték, s nem hagyták nyugton. A hitélet élénkülése tette szükségessé az adminisztratív eszközök gyakoribb alkalmazását.
A világi lelkészeken kívül aktivizálódtak a volt szerzetesrendek tagjai is. A levéltári források szerint a ferences rendi szerzetesek által szervezett lelkigyakorlatok nagy tömeget mozgattak meg a községekben (Búcsúszentlászló, Hahót, Nemesszentandrás, Nemessándorháza, Nemeshetés, Kisbucsa). Az egyházi rendezvények látogatottsága jóval nagyobb lett, mint a forradalom előtt. Különösen megnőtt a határ menti községekben, ahol a Rákosi-rendszer Jugoszlávia-ellenes politikája még keményebb, a kitelepítésekkel együtt járó megfélemlítő politikát folytatott. A városokban – Nagykanizsa, Zalaszentgrót – is nőtt a templomok látogatottsága. Ebben fontos összetevőt jelent az ifjúság, különösen a középiskolás tanulók templomlátogatásának növekedése.
A jelentés megállapításai még 1957-re és 1958 első negyedévére vonatkoznak. A hitéleti aktivitás még tovább fokozódott. A feltámadási körmeneten a résztvevők száma Nagykanizsán, Zalaegerszegen, valamint a járási székhelyeken nőtt. Az alkalmazottak többsége is elment, mert a megyei egyházügyi előadó szerint az esti órákra tett körmenetek miatt „nem tartottak attól, hogy a sötétben meglátják őket”. A jelentés megemlíti azt is, hogy egyes helyeken nyolcnapos missziót akartak tartani, ezt azonban tapintatos módon leállították. A feltámadási körmeneteket a községekben a járási tanácsok ellenőrizték.
Nem csak a katolikus egyház hitélete élénkült meg. A helyzetjelentés arról számol be, hogy Zala megyében kevés a protestáns (evangélikus, református) lelkészek száma – összesen tizenhat –, s a lakosságnak csak kis része protestáns. A lelkészek igyekeznek, hogy elmélyítsék a vallási életet. „Tevékenységük nem olyan szembetűnő, mint a katolikus papoké, s néha igyekszenek lojálisabb hangot megütni, mégis erőteljesebb munkát végeznek.” A megyei művelődésügyi osztály vezetője által írt jelentés idézett mondata sajátosan fogalmazza meg a pártállam és protestáns egyházak feszült viszonyát. Ez azonban nem jelenti azt, ha a rendszer veszélyeztetve érzi magát, nem lép fel határozottan, hiszen az 1956-ban „ellenséges magatartást” tanúsító szentgyörgyvölgyi református lelkészt őrizetbe vették, működési helyéről eltávolították. A protestáns papok is az ifjúság megnyerésére törekedtek, a jelentés megállapítása szerint nem lebecsülendő eredménnyel.
A hitélet fellendülésének bizonyítéka, hogy a hívek önzetlenebbül adakoznak, vállalják az anyagi költségeket, ha egyházi épületek – többnyire templomok – építéséről, helyreállításáról van szó. Kallósdon, Dötkön, Semjénházán a hívők vállalták az építkezéssel járó terheket. Ez szemléletesen reprezentálja egy adott közösség vallásosságának erejét. Azt a helyi vezető politikusok is tudták, hogy a közakarattal nyíltan szembeszállni veszélyes, ezért a jelentés szerint helyszíni vizsgálaton kell meggyőződni arról, hogy az ellenállás a hívők vallásosságából fakad vagy a pap „agitációs” munkájának eredménye. Ha a párt- vagy állami szervek pénzgyűjtést tapasztalnak, akkor „sok nem kívánatos” építkezést le lehet állítani, meg lehet szüntetni a hívők vallásos érzelmének megsértése nélkül. A jelentés megállapítja, hogy az ellenforradalom alatt és közvetlenül utána igen megnehezült az államhatalomhoz hű békepapok helyzete. A jelentés írója hibáztatja a megyei egyházi vezetést, elsősorban Badalik Bertalant, aki három esetben is ellenszegült. Az egykorú források egyértelműen bizonyítják a kutatók számára, hogy a társadalom „mélyrétegeiben” a hit, a vallás iránti igény rendületlenül tovább élt.
Bertalan Péter
A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa