A háborús infláció vámszedői

Nem az inflációról általában kívánok írni. Még az a cél sem vezet, hogy általánosságban érintsem a háborúk kapcsán óhatatlanul lábra kapó inflációs folyamatokat. Kifejezetten az orosz-ukrán névvel illetett háború kapcsán veszem az inflációt vizsgálat alá és megkísérlek választ adni a kínzó kérdésre, hogy a szinte világméretűvé dagadt inflációból kik húzzák a fő hasznot és kik annak teherviselői. Jól látható ugyanis, hogy a harcoló felek körül hatalmas a nyüzsgés, már pedig a háborús aktív, harctéri cselekményektől személyesen általában mindenki szeret távol maradni, de a kínálkozó hasznokat senki sem veti meg. Így van ez ma is. Közel a tűz melegéhez, de ne olyan közel, hogy meg is égjünk, ez a lényege a nagy nyüzsgésnek.

Az Ukrajna ellen hadműveleteket indító Oroszország biztonsági stratégiai érdekeit látta fokozódva veszélyeztetve, amit már a kezdeteknél több világpolitikai jelentőségű ország is méltányolt.  Ennek megfelelően nem is szavazták meg az orosz támadást elítélő ENSZ határozatot vagy éppen tartózkodtak. A Szovjetunió és a csatlós országok kommunista rendszereinek összeomlása 1990 körül   a Varsói Szerződés megszűntét is eredményezte. A vele szemben álló katonai tömb, a NATO viszont nem szűnt meg, mi több azóta fokozatosan araszol kelet felé. Ma már volt szovjet tagköztársaságokat is tagjai sorában tud és Ukrajnára is ez a szerep várt. Amikor szóba került, hogy a NATO tagság már esetleg Ukrajnára is kiterjed, az oroszok ezt – nem minden alap nélkül –tekintették alapos biztonsági fenyegetettségnek.

A kitört ukrán- orosz háborút, ha a fegyverek nyelvén nem is, de az állásfoglalások megosztottsága és a háború utáni gazdasági mozgások okán célszerű egyfajta furcsa világháborúként, hibrid küzdelemként tekinteni. Ebben a furcsa hibrid világméretű küzdelemben az ukrán fél proxiként (megbízott) a Nyugatot képviseli. A véráldozat az ukránoké, az anyagi terheket a Nyugat viseli. A Nyugat és a Nem-nyugat jelenleg egyetlen fegyveres fronton küzd, de nem fegyveres módon a hadakozás szinte az élet minden területére, gazdaságra, médiára, kiterjed. Eközben a feleket – a fegyveres küzdelemben részt nem vevőket is beleértve – elöntötte az infláció.

A kárvallottaktól komoly összegek folynak emiatt a nyertesekhez Nagyon komoly érdekek fűződnek ahhoz, hogy a konfliktus és így az infláció is tartós legyen. Elemzéseinkkor külön említjük az un. mag inflációt, mint minden infláció hajtóerejét, motorját, amire a további áremelkedések épülnek. Két – a világpiaci kereskedelemben alapvető – árucsoportról az élelmiszerekről és az energiahordozókról van szó a maginfláció kapcsán. – Mindkét csoport fő termékeit megtaláljuk a tőzsdén jegyzett áruk között (gabona neműek és energiahordozók). Közhely, hogy a nemzetközi tőzsdéken az árak alakulása alapvetően a pénz mozgásától függ. Ha az adott árucikkre nagyobb pénz, azaz kereslet irányul, az árak mennek fölfelé, és fordítva. Tekintettel arra, hogy a jegyzések dollárban történnek a tőzsdéken, a dollár mozgása határozza meg az árakat. A tőzsdei termékekre irányuló kereslet nagyságáról pedig a magán világpénz, a dollár névtelenségbe burkolódzó urai döntenek. Ha ráadásul még a maginflációs mozgást beindító termékek előállítását is jórészt kontrollálják nem nehéz belátni, hogy az infláció elindításának mi a mechanizmusa. Nem más, mint a magtermékek piacára szánt  pénz (kereslet) növelése,  illetve az ugyanoda irányított áru kínálat szűkítése.

Ez a kiválóan irányított modell hosszan nagyon jól működött. Ennek a pazar pénzgyártásnak akasztotta meg olajozott évtizedes működését Putyin színre lépésével éppen Oroszország, azzal, hogy a világgazdaság energiával és újabban alapélelmiszerekkel történő ellátásában megkerülhetetlen szerepet vívott ki magának. Egy egész kontinens, nevezetesen Európa az orosz energiaszállításokat nem képes nélkülözni, de a hajdan 40-50 millió tonna gabonaimportra szoruló hajdani Szovjetunióból kiváló Oroszország ma hasonló nagyságrendben exportál gabonát.

Kínálati oldalon tehát az oroszok mindkét magtermék csoportban megkerülhetetlenek. Megtört a kényelmes „piaci” csináló pozíció, vissza kellene azt szerezni. A korábbi századokban bejáratott nyílt fegyveres út nem járható, rá kell térni a már többször begyakorolt „proxi” hadviselésre, amikor a megbízott „proxi” végzi el a piszkos feladatot. Ukrajna pedig több mind egy évtized óta fokozatosan belenőtt ebbe a szerepbe. Az ügyet már csak gondosan színre kellett vinni. Ez is sikerült, hiszen – biztonsági érdekeiben fenyegetett – Oroszország megtámadott egy független országot és agressziót követett el, semmi kétség. A proxit (Ukrajnát) a konfliktusra fel kellett készíteni, ami 2014 óta már  nagyon intenzív szakaszba lépett. A felkészítés minőségét jelzi, hogy a várakozásokkal szemben Oroszország csak részben érte el katonai céljait és azt is nagy veszteségek árán.

A hosszan elhúzódó konfliktusnak és az ebből keltett inflációnak több haszonélvezője is van. Mindenek előtt a nemzetközi fegyverlobbi, főként az Egyesült Államokban. A gáláns fegyveradományok költségeit az USA adófizetői állják. Az államadósság kamatait fedezni hivatott társasági adókat Trump elnök ugyan csökkentette, de Biden ismét kényszerült visszaemelni, sőt Európát is erre kényszeríti. Hatalmas bevételekhez és csillagászati profitokhoz jutottak az energetikai cégek. Mindkét csoport részvényesei gondoskodtak láthatatlanságukról, a dollár magánpénz birodalom leágazásai. Nettógyőztes Oroszország is, hiszen minkét nyertes sztár árucsoportban nagy piaci szereplő eladóként. Az ukránok potenciális haszna a gabonán  viszont azzal úszott el, hogy az már a korábban bérlőként, ma meg  tulajdonosként irdatlan termőföld területeket megvásárló, a fegyver és olajcégekkel kibogozhatatlan tulajdoni összefonódásban lévő agrár kolosszusok immár saját termésüket vitték piacra. 17 millió hektár kiemelkedően magas termőértékű földet vásároltak (ezt hasonlítsuk hazánk  9,3 millió hektárnyi összterületéhez).

Európának nem volt érdekeltsége a konfliktusban, hiszen az oroszoktól mindkét árucsoportból, főként az energiákból bőséggel vásárolt. Ennek ellenére iszonyú veszteség érte és érni fogja az EU országait azért, mert a konfliktus fűtéséhez folyamatosan adja a nyersanyagot, hisztérikusan mantrázott szankciós politikájával. Éppen azokat az orosz termékeket szankcionálja, amikre amúgy nagyon nagy szüksége van. A sokkal kisebb kínálat árrobbanást eredményezett. Ennek már jól érzékelhető tovagyűrűző hatásai vannak a mindenre kiterjedő áremelkedésekben. Európa úgy járt, mint a viccben Lajos, aki betévedt a kocsmába, ahonnét a mulatozók a számla elől szépen kereket oldottak, így a kocsmáros a teljes számlát az ő nyakába varrta. Akit pedig büntetni akarnak a szankciókkal a kisebb értékesített mennyiségeken is több bevételhez jut a magas árak miatt.

Európa politikája önként magára vállalta a konfliktus költségeit, politikai elitje viszont az egészet a lakosságra hárította. A többlethaszon pedig a magánpénz világelithez vándorolt. Nyugati oldalirányból a szél minket is megcsapott, de a háborúhoz történő semleges hozzáállásunk legalább a mennyiségi áruhiányoktól megóvni látszik. Az EU ezt a relatív előnyünket minden áron a nekünk járó források visszatartásával igyekszik tőlünk elvenni, ránk is fizetési mérlegproblémát és ezáltal gyenge forintot és inflációt zúdítani. Az EU-ból meg nem érkező források pótlására mintegy büntetésként a „legendás piachoz” kell fordulnunk, korábbi megalapozott terveink egy részére nem jut ésszerű finanszírozás, azokat halasztani kell.

Boros Imre
közgazdász