Üzenet egykori diákvárosomnak (16.)

Az évtized fordulóján vagyunk, az 1960-as, 1970-es évek választóvonalán.

A helyzet fokozódik, természetesen nem a nemzetközi helyzetre gondolok. A nagykanizsai Winkler Lajos Vegyipari Technikum III. d osztályában egyre többet gondoltunk arra, hogy mi is lesz velünk a technikusi oklevél megszerzése után. A nyári termelési gyakorlatok tapasztalatai nem győztek meg arról, hogy tárt karokkal fogadnának bennünket a vegyipari jellegű gyárak, üzemek technikusként. Inkább betanított segédmunkásként. Nem általánosítok, ezek az én szubjektív benyomásaim, szerencsésebb osztálytársaim nyilván másképp vélekednek. Ám sokan inkább a továbbtanulás, a vegyipari egyetem vagy más felsőfokú oktatási intézmény mellett döntöttek.

Abból a magas színvonalú oktatásból, amiben részünk volt a technikumban, én nyári gyakorlataimon szinte semmit sem tudtam hasznosítani. Pedig nem bújtam el a feladat elől, csak éppen a szakmai tudásomat gyarapítandó gyakorlati feladat tért ki előlem. Tevékenységünk a két budapesti, s az egy zalaegerszegi gyárban abban merült ki, hogy a büfébe küldtek bevásárolni, szovjet egyetemista leányokat tanítottunk biciklizni, vagy éppen a TMK-sokkal (tervszerű megelőző karbantartás – a szerk.) fociztunk. Abban jobbak voltunk.

Bevallom, vártam már a szeptemberi iskolakezdéseket. Vártam a találkozást a barátokkal (sok kanizsai volt közöttük), az ismerősökkel, az osztálytársakkal.

Számomra ez az iskola amolyan talányos hely is volt, ahol nagyon sok mindenre megtanítottak, amikből később aztán profitálni is tudtam. Ám mindezt abban a tudatban tettem, hogy nem a vegyészet lesz az igazi pályám, hiszen amióta az eszemet tudom, újságíró akartam lenni. A tisztességes szakma megszerzése – ahogy a szüleim kérték – ennek előfeltétele volt.

A kollégiumi „pályafutásom” – ahogy azt korábban említettem – az egészséges serdülőkori érdeklődésem és annak gyakorlatba ültetése miatt derékba tört, de így is kapcsolatba kerültem Suhai Sándorral, a Zrínyi Miklós fiúkollégium nevelőtanárával, akinek a sporthoz, különösen a kosárlabdához való kötődése közismert volt. Akkor hogyan is gondolhattam volna, hogy sok évvel később az egykori, kollégiumból kicsapott diák a Zalatáj főszerkesztőjeként interjúkat készít majd Suhai Sándorral, Nagykanizsa polgármesterével.

Aránylag sok év telt el Suhai Sándor nevelőtanári és polgármesteri beosztása között. Suhai Sándor nevelőtanárként észrevette a pókaszepetki Kóbor Miklós osztálytársam kiváló érzékét a kosárlabdához, Kollmann Pál testnevelőnk pedig felfedezte Nagy Károly zalaegerszegi osztálytársamban szunnyadó középtávfutói tehetséget. A tantestületből Kollmann tanár úr különösen megmaradt emlékezetemben, hiszen belőlem is középtávfutót akart faragni. Gondoltam, elég ebből egy is az osztályban, másrészt Nagy Karcsi sokkal tehetségesebb volt, így maradtam a focinál. Kollmann tanár úr egyébként nem volt a foci, sőt a kosárlabda ellensége sem, de még röplabdázni is lehetett nála. Ám ha visszaéltünk jóindulatával, szertornával büntetett bennünket. (Zárójelben jegyzem meg, hogy leány osztálytársainkkal Jesch Aladárné foglalkozott a testnevelés órákon. Itt még nem volt koedukált az oktatás.)

Nagykanizsa ebben az időben még – megkockáztatom – Zalaegerszeg előtt járt szinte minden téren.

S most mi van? Erről majd a folytatásban…

Ekler Elemér
(Folytatjuk)

Kanizsa és Egerszeg… (1.) (2021. 07. 09.)

Kanizsa és Egerszeg… (2.) (2021. 08. 10.)

Kanizsa és Egerszeg… (3.) (2021. 08. 27.)

Kanizsa és Egerszeg… (4.) (2021. 09. 15.)

Kanizsa és Egerszeg… (5) (2021.09.24.)

Kanizsa és Egerszeg… (6)  (2021.10.08.)

Kanizsa és Egerszeg… (7.)   (2021.10.21.)

Kanizsa és Egerszeg… (8.) (2021.11.12.)

Kanizsa és Egerszeg… (9.) (2021.11.25.)

Kanizsa és Egerszeg… (10.) (2021.12.14.)

Kanizsa és Egerszeg… (11.) (2022.01.25.)

Kanizsa és Egerszeg… (12.) (2022.02.18.)

Kanizsa és Egerszeg… (13.) (2022.04.14.)

Kanizsa és Egerszeg… (14.) (2022.05.13.)

Kanizsa és Egerszeg… (15.) (2022.07.15.)