Ha valaki az elveit pénzre váltja, az jó ember nem lehet, és a legtöbb ember nem, de ő maga viszont nagyon jóllakhat ebből. A magunkfajtának (sicc!) csak sorsa meg baja van, ezekben bátran vállal közösséget, így lehetnek elvtársak helyett inkább sors- és bajtársai.

Azt írta a minap az átlagember előtt méltán ismeretlen Hegedüs Zsuzsa, hogy kutya kötelessége volt robbantani. Régóta forr benne a düh, valójában már 2013 óta nem tud igazán jót mondani pártfogoltjára. Még azt is írta, hogy az utóbbi időben csak üvölteni tudott Orbán Viktorral. Azért jó érzés egy olyan országban, afféle diktatúrában élni, ahol kilenc éve lehet gyűlölni az eltartót, bátran bajszot akaszthat a miniszterelnöki főtanácsadó kenyéradójával. Mert ez mutatja, hogy mindennél nagyobb a demokrácia, mondhatni, dúl a liberalizmus. Vagy inkább még mindig dúlnak a liberálisok…

Nagyjából akkortájt kérdeztem meg egy bennfentes „bajtárstól” – merthogy a Fideszen belül az igazán körön belüliek így hívják egymást –, hogy „miért etetjük ezeket még mindig?” Igen, e szavakkal, mert mérhetetlen düh, keserűség honolt bennem, hogy már negyedik éve kormányoz a polgári erő, de még mindig a bukott, avítt elit fújja a passzátszelet a kultúrában, a médiában; a társadalom egészét behálózva ott ültek és ülnek a mai napig a legfontosabb tisztségek, a legjelentősebb iparágak szinte mindegyikében. Ezt a kisördögöt azóta se tudtam kiűzni magamból. A választ ugyan azóta is emésztem: „Szelepnek használjuk őket, ők azok, akik egy kicsi zavart tudnak kelteni odaát, meg lecsapolják a gőzt, amit a gőgös elit folyamatosan táplál ellenünk.”

Azóta se értek vele egyet, mert ezek az emberek pusztán piócaként akaszkodnak a Nemzeti Együttműködés Rendszerére. Nemcsak a Hegedüs-féle főtanácsadók, akik miniszteri fizetéssel, saját hivatallal rendelkeznek. Ő maga például tizedik éve úgy, hogy a háta közepére se kívánja Orbán rendszerét. Sőt, a bukását akarja. Ennek ellenére ilyen-olyan juttatások révén mintegy 100 milliót biztosan „kivett” a kisemberek zsebéből. Ha minden ember nem is, de ebből nagyon sokan jóllakhattak volna az elmúlt évtizedben.

Nem a „fajtájuk”, mert ők mindig éhesek. A friss Oscar-díjas rendező, aki nem restellte átvenni a Kossuth-díjat a nemzet ünnepén, hiszen a többszázezres havi életjáradék, meg az egyszeri tizenmilliós „belépő” jól jön a szegény, meg nem értett művésznek. Még meleg volt az életműdíja a köztársasági elnök és a miniszterelnök keze nyomán, de ő már kint dacolt a márciusi rideg széllel meg az ifjakkal, a rendszer megbuktatásáért tüntetve. Hasonlóra vetemedett kolléganője, bocsánat, elvtársnője is. Friss, ropogós Arany Medvéjével a kezében, Berlinből üzent haza: veszni fog a diktatúra.

Csendben megjegyezném: csak remélni tudom, hogy a filmjének költségvetését nem ugyanabban a nokiás dobozban gyűjtötték össze – a sok százmilliós állami finanszírozást is a piszkos pénzek közé gyűrve –, amivel a producere lebukott. Persze aki a Demszky-érában lett a kultúra szerves része, ráadásul a Mécs családba nősül, annak nem a dicsőség mécsese jut…

De vissza Zsuzsa nénihez. Akivel jó évtizede nekem is akadt dolgom. Az egyik kereskedelmi tévécsatorna valóságshowjában „tarháltunk” össze százötvenmilliót néhány óra alatt. Én az online területért feleltem, ő az állami kapcsolatért (igen, ez ugyanaz a csatorna, amelyik most a legnagyobb álszentséggel hazudja magát függetlennek, miközben a híradójában NER-ológusok sorolják naponta, miért fog már másnap megbukni Orbán). Mint a váltságlevelekért a dénárok a középkori búcsúk idején, úgy záporoztak az SMS-ekből a forintok. Sok tízezer ember, néhány száz forintért megválthatta a lelkiismeretét.

„Anyjuk, jó helyre ment, ebből vesznek vetőmagot a borsodi romáknak, meg palántát, amit jól felnevelnek, aztán megesznek” – zárójeles megjegyzés: a többségét azonnal pénzre váltották a pártfogoltak. Hogy mire gördültek tovább így a forintok, nem tudjuk, csak sejthetjük.

Nem úgy Hegedüs asszony, aki az ország jótevőjeként tetszelegve finanszírozhatta hivatalának luxuséletét, hiszen ha másból nem, az állami apanázsból erre is telhetett. Reméljük, némi alamizsna azért a szegény emberekhez is jutott abból is. Sokezer családról szóltak korábban a hírek, ha tényleg így van, ezért jár a köszönet, elismerés. Az őt most piedesztálra emelő pesti bulvár népe – vagy inkább közkeletűbb nevén, a „belvárosi éttermiség” – hamar felejt, de az internet nem. Szent tehenet faragnak belőle, lelkük rajta.

Végezetül a botrány kiváltó okáról, amely gyutacsként robbantotta fel Hegedüs asszonyt, hiszen a megannyi düh, sérelem, az országért való aggodalom oly sok alapanyagul szolgált, hogy ehhez fogható bombát még Teller Ede se tudott volna farigcsálni. Zsuzsa néni robbantott. Már a homofób törvénynél kiment nála a biztosíték (értsd, gyermekeink normalitáshoz való jogának megvédése neki sérelem), de most, hogy Orbán Viktor kevert fajokról beszélt, ez már maga a nácizmus, ilyet utoljára Goebbels mert ezen a földrészen kimondani. Érdekesség, hogy Petericus Neandervölgyi, ismertebb nevén Niedermüller Péter azon mondatán nem akadt ki, még csak egy vállrandítást se láttunk tőle, miszerint az ország kétharmadának a fele valamiféle rémisztő képződmény. Ezek volnánk mi, a fehér, keresztény, heteroszexuális férfiak. Az viszont a teljes paksi atomerőmű biztosítéktábláját kiveri, ha valaki egy méltán látnoki képességgel rendelkező írótól szó szerint idéz, és a rasszt fajként aposztrofálja.

Zsuzsi néni, szociológusként tudnod kellene, de ha máshonnan nem, elvtársnőd könyvéből biztosan: a sorsunk örökölt. Legalább 30 százalékban hozzuk magunkkal felmenőink összes sérelmét, baját, gondját. A szocializáció, a társadalmi közeg együttesen emberöltők alatt tompíthatják ezeket, de általában mindig az inverz faj győz. Így lesz ez Európával is, ha beengedjük ide ezeket az idegen eszméket, a nem magunkfajtákat… Kedves Zsuzsa, Isten áldjon téged, érezd jól magad elvtársaid körében. Akik öt perce még köpködtek, most kicsit lapogatják a válladat, aztán ugyanúgy a sárba tipornak majd, ha már nem leszel érdekes. Holnap ez már így is lesz. Az elveid és a robbantásod kapcsán pedig egy tanács: ha valakivel bajod van, vele beszéld meg. Pláne, ha a tanácsadója vagy, az ország egyik legfontosabb tisztségének egyikét betöltve. Ne kiáltsd világgá a fájdalmadat. Mert ezzel elsősorban szembe köpöd azt, aki megbízott benned, de még inkább felfelé irányul az, majd jól rád hullik. Az ajtónkon kopogtató válságot egyfajta böjtként fogom fel, leginkább szellemi téren. Bízom benne, hogy minél hamarább jön a Feltámadás, de már a hozzád hasonlók nélkül mehetünk tovább egy szebb, békésebb kor felé.

Jómagam legalább három alkalommal váltottam úgy munkahelyet (cserébe az időleges munkanélküliséget is felvállalva), hogy már nagyon nem értettem egyet kenyéradóm elveivel. Sorsával, bajával már nem akartam összeegyeztetni az enyémet, így csendben megváltam tőlük. Tettem ezt azzal a kereskedelmi csatornával is, ahol tiltólistás vagyok hétkötetes íróként. Amúgy az egész liberális éttermiség teljes szellemi holdudvarában elhallgatott, letagadott „képződményként” létezem. Pontosabban számukra nem is létezem. Nem úgy az internetet a hozzád hasonlóan naponta telesíró, kék vérét megtagadó írónő. De a sor a végtelenségig folytatható lenne az NKA-pályázatokon, a Filmintézet pénzén gazdagodó szöveggyártó kisiparossal, a tao-pénzt előbb tahóságként felfogó, most már érte síró tévés-színész-rendező-színházigazgatóval, a médiában látszólag a NER szekerét toló, de a baráti társaságban egy sör után már a rendszert gyalázó szakemberrel. A sor tényleg végtelen, a sors viszont egy. Valakinek jobb, valakinek rosszabb jutott. Neked, Zsuzsa, biztosan az utóbbi. Mert a pénz nem boldogít, még akkor sem, ha kilenc éven át haragodat, dühödet elfojtva, azért csak elfogadtad.

Ha lenne igazán valódi elved, akkor a teljes összeget, amit az elmúlt évtizedben felvettél, valami jóra fordítanád. Mondjuk a magyar emberek javára. Ha ez nem megy, amit megértek, hisz a legtöbb ember gyarló, akkor legalább ne legyél a nép ellensége. Ne azt kívánd, hogy az Európai Unió tovább büntesse hazánkat, hanem imádkozz a Jóistenhez, értesse meg végre az istentelenekkel is, mit is jelent a magyarok Istene! Még ha ez neked nem is sikerült, pedig nálad jobban csak bajtársak vannak közelebb a tűzhöz…

K.T. Zelenay