Az 1867-es kiegyezés pénzügyi fénytörésben

Aki manapság hazánkban történelmet tanul vagy tanult az 1867-ben a Habsburg Birodalommal történő kiegyezésünket kizárólag pozitív eseménynek könyveli el. Nem vitás, hogy erre az értékelésre van számtalan ok. Hazánk területén befejeződött a nemzet dackorszaka, a fejlődés kapui szélesre tárultak, gazdasági és kulturális értelemben egyaránt. Ami a legfontosabb a különleges államszerkezet okán a magyar birodalom részországai szinte minden tekintetben önállóak lettek, saját parlamenttel és állami költségvetéssel, közigazgatással. A duális államszerkezetet a közös kül- és védelmi politika tartotta össze, a K. u. K. így kifele egységes szuverén államként működött. A felek az aktuális nemzeti jövedelmük alapján állták a két közös ügy költségeit. Hazánk gazdasági sikereit mi sem mutatja jobban, mint hogy az ötévente megállapított befizetési kvótaszázalékok mindig esetünkben növekedtek, az örökös tartományoké pedig csökkent, tehát a királyi részen gyorsabb volt növekedés, mint a császárin.

A hazai történettudomány a fenti tények ismertetésével befejezettnek nyilvánítja a mai napig a közös birodalomban eltöltött fél évszázad történetét. A valós helyzet alapos megítéléséhez azonban néhány eddig nem tárgyalt körülmény nagyon hozzátartozik. A tény, hogy hazánk 1526 után végképpen a Habsburg Birodalom vadászterületévé vált, egyben azt is jelentette, hogy az ország pénzügyeit ezután a Habsburg-érdekektől el sem lehetett választani. Jelen írás ebből a nézőpontból kíván némi támaszkodót adni. A megítélés szempontjából az a fontos, hogy a Habsburg uralkodóház pályafutása végig szorosan összefonódott a nemzetközi magánpénz-hatalmakkal. Ebből elsőként kiemelendő, ahogy V. Károly a Német-Római Birodalom élére került 1519-ben. Izzig-vérig korrupt körülmények között történt a választás (volt ilyen pápa választás is). A választófejedelmek szavazatiért az akkoriban európai hírű Fugger pénzmágnás fizetett gigantikus összegeket. Ezért el is várta a Habsburgok viszonzását, ami nem maradt el.

Az oszmánoktól sorsdöntő vereséget szenvedő, széthulló Magyarország egyik darabja (a Habsburgokhoz került csonka Magyar Királyság) történetesen gazdag réz- és nemesfém-bányákkal rendelkezett. Arról, hogy ebből haszon is legyen, a király (II. Lajos) felesége (Habsburg Mária) jó előre gondoskodott. V. Károly udvarából (akkor spanyol Habsburgokról beszélhettünk) „szakértő” kincstárnokot hozott. Az ő és a királyi bányakapitány (Thurzó) együttműködése kellett ahhoz, hogy a Habsburgok császári trónra emelését kellően meg lehessen hálálni. A megtérülés teljes biztonságát az is nagyban szolgálta, hogy a Fugger- és Thurzó-családok között még vérségi kötelék (házasság) is létesült. Később a Fugger-család a bűnbánatot megváltó búcsúcédulák forgalmazásában vállalt „menedzseri”’ szerep körüli hatalmas botrány miatt visszavonult. Egyes szemlélők szerint ez a botrány adta a végső lökést az egyházszakadáshoz, a lutheri reformációhoz.

Mellőzném a Habsburgok és a pénzurak teljes kapcsolattörténetének tételes felsorolását.. Egy mozzanatnak azonban akár máig tartó hatása mégis van, éppen a London központú magánpénzhatalom ellen kardot rántó Napóleon elleni ligában állandó szereplő Habsburg Ausztria révén. A háború lezárása és a bécsi Európán osztozkodó konferencia részeként Ausztriában is végleg gyökeret vert a magánpénz-rendszer. 1816-ban a közben Bécsben különleges engedéllyel letelepedett Rothschild-család lett Ausztria pénzügyeinek mindenható intézője.

Megalapították a Creditanstaltot magánbankként, szerepet vállaltak a hatalmasra duzzadt osztrák államadósság kezelésében, és ami a legfontosabb, 1816-ban megalapították a legutóbbi időkig magántulajdonosokat is tartalmazó osztrák jegybankot (Österreichische Nationalbank). A Habsburgok függése a magánpénztől olyan mértéket öltött, hogy esélyük sem volt a magánpénz érdekeinek megfelelő háborút elkerülni tejtestvérükkel, az állami pénzen működő Poroszországgal (1866 porosz–osztrák háború). Ilyesmire már korábban, Mária Terézia uralkodása alatt is sor került. Akkor Poroszországgal éppen Szilézia birtoklásán ugrottak össze. Akkor más pénzurak érdekeit követve. Nem gondolnám merő véletlennek, hogy a döntőbíró a felek között már akkor is Anglia, a magánpénz birodalom központja volt.

A magánpénz urainak szándéka a 19. században is nyilvánvaló volt. Szerették volna az egységesülő németséget teljes körben a magánpénz uralma alá hajtani, amit Ausztria győzelme tett volna lehetővé. Németnek kellett tehát a németet halomra lőni, ez volt a magánpénz rideg parancsa. A königgraetzi véres végső összecsapás a poroszokkal erről szólt.

Szokás azt is mantrázni, hogy a kiegyezés létrejöttében nagy szerepe volt az osztrákok vereségének. Van benne valami, ha nem is ez a teljes igazság. A kiegyezéssel ugyanis hazánk, mint a keletkező duális birodalom magyar traktusa még nem kapta meg a pénzügyi egyenrangúságot, a pénzt továbbra is Bécsből intézték a magánpénz urai. Mindössze annyi történt, hogy a magyar pénzforgalmat immár nem voltak kénytelenek Bécsből uralmuk alatt tartani, hanem rögtön alapítottak egy magyarországi pénzintézetet. Az ugyancsak teljes Rothschild-tőkével szinte a kiegyezés órájában létrejött Általános Magyar Hitelbank történelmi léptékkel röpke idő alatt a teljes pénzpiacot uralta, a kereskedelmi banküzlettől a magyar államrész teljes pénzügyeinek intézéséig. A még 1841-ben hazai befektetők, köztük Széchenyi István részvételével 1841-ben alapított Pesti Kereskedelmi Bank jórészt eljelentéktelenedett mellette. Eközben a már 1816 óta működő osztrák jegybankot jó ideig nem alakították át közös jegybankká, csak 1878-ban. A korlátlan „szabadságot” a magánpénz urai alaposan kihasználták és a javukra fordították. Több mint egy évtized állt rendelkezésükre. Azonnal munkához is fogtak. Fölöttük ugyanis nem volt érdemi pénzügyi felügyelet. Öntötték ki a hazai birtokokra a jelzáloggal fedezett hiteleket. Finanszírozták a Tisza szabályozását is hogy mennél több jó minőségű termőföld álljon rendelkezésre. Amikor sokan a gazdálkodók közül alaposan eladósodtak, arról is gondoskodtak, hogy a gabona tőzsdei árai a padlóra kerüljenek. Mi sem nyilvánvalóbb, mint hogy a jelzálogokat ugyancsak baráti befektetők vették meg és az adósságokat fizették vissza a bankoknak, akik ezért olcsón jutottak hazai termőföldekhez és ipar telepítésére alkalmas telephelyekhez is.

A hazai kormányzat nem sokat érzékelt a háttér eseményekből. Nagyon késve reagált. A kereskedelem és a pénzügyek alapvető szabályait rögzítő kereskedelmi törvény is csak 1878-ban jelent meg. Olyan kérdéseket is tisztázni kellett egyebek mellett, hogy a kamatláb az mindig egy évre vonatkozik. Ha ezzel a korszakkal mai párhuzamot kellene vonni, hirtelen nincs jobb ötletem mint a szégyenletes devizahitel-ügyletek. Való igaz, hogy hazánkba áramlott a befektetői tőke és virágzott a gazdaság, de közben a hazai társadalom tulajdonosi szerkezete is alaposan megváltozott, nem feltétlenül előnyére. Mindeközben kitántorgott Amerikába több millió magyar, nyilván a jobb élet reményében. A tulajdonosi kör változása magával hozta a kulturális és szellemi környezet gyors és drasztikus változását. Ezen szellemi irányzatok hátán az ország integritásának megtartásában ellenérdekelt politikai mozgalmak is lábra kaptak, és a hatalom által megtűrt módon bomlasztottak. Erről a Trianonig kikövezett útról egyedül Raffay Ernő kiváló történészi munkái szólnak. Nem lesz egyszerű a válasz arra a kérdésre sem, hogy súlyos vereségük ellenére a Habsburgok mégis miért álltak legyőzőik, a poroszból német birodalmi erőkké avanzsált Németországra mellé.

A magánpénz urai a szétveretett Ausztria után Franciaországot állították csatasorba a poroszok ellen. III. Napóleon korára Franciaország egyértelműen a magánpénzbirodalom birtoka, a köztársasági elnökből magát császárrá puccsoló III. Napóleon pedig ennek kiszolgálója. Nagyon nehéz eldönteni, hogy mi volt a Habsburgok igazi motivációja, amiért mégis a birodalmi németekhez álltak.

Ebben szerepet játszott, hogy korábban éppen a franciák adtak hathatós segítséget ahhoz, hogy az osztrákok a mai Olaszország északi feléből kiszoruljanak, tehát a két rossz választás közül a kisebb rosszat választották.

Az I. világháborút lezáró következmények azonban már nagyon is logikusak. A nemzetközi magánpénz urai minden módon akadályozták, hogy a megbízhatatlanná vált Habsburgok fejét bárhol újra korona díszítse. Ahol az országok a magánpénz uralma alatt voltak, ott maradhattak a koronás fők (Anglia, Hollandia, Dánia, Belgium, Svédország stb.).

Hazánk 1918 után formailag királyság maradt kormányzóval az élen (legutóbb Hunyadi János volt kormányzó). Hosszú ideig az volt a magánpénz törekvése, hogy saját cégét az Általános Magyar Hitelbankot juttassa jegybanki pozícióba. Ez azonban szembement Horthy és Bethlen törekvésével. A huzavona miatt egy évtizedig kellett pénzügyi káoszban élni az országnak.1918-ban a K. u. K. felbomlott, a hazai jegybankot (Magyar Nemzeti Bank néven) ugyan már formailag 1924-ben megalapították, az új stabil pénz (pengő) kibocsátására azonban csak 1927-ben kerülhetett sor. A pénzérték-stabilitás megőrzéséhez azonban nem volt elég fedezet. Igen, akkor még kellett a pénz mögé fedezet, nevezetesen arany vagy nemes valuta. Ma a dollár fedezet nélkül kering a világban.

Szóval ismét ott voltunk, ahol régen. A Bank of England adta fontban a szükséges mértékben a fedezetet az MNB-nek. Ha nem is teljesen, de ismét a csöbörből a vödörbe pottyantunk.

Boros Imre
közgazdász