Interjú Mészáros T. Lászlóval

Folytatjuk beszélgetésünket Mészáros T. László fotóriporterrel.

– Laci, mi tulajdonképpen – így több évtized távlatából megítélve – nem csak sorstársak, hanem elvtársak is voltunk. No persze nem marxi, s lenini megfogalmazás szerint…

– Igen, mert jobb újságot és légkört akartunk. S talán ezért tettünk is valamit. Nem csak az egymás közötti beszélgetések során, hanem vállaltuk az ütközéseket is.

– Miután én eljöttem a Zalai Hírlaptól, nem ágazott másfelé vagy sokfelé az utam. Nem úgy, mint a Tiéd. Mi is vagy tulajdonképpen? Fotóriporter, társasjáték-kitaláló, könyvszerkesztő, sakkozó, karikatúrista, s még más is?

– Elmondom sorban. Fotóriporter a becsületes szakmám, de a határőrségnél mozigépész képesítést is szereztem, sőt, előtte a gimnáziumban népművelő végzettséget is. Filmklubot is vezettem Zalaegerszegen az ifjúsági házban, hiszen ott kezdtem a pályafutásomat 1978-ban.

– Kezdjük talán a számvetést a fotóriporterséggel!

– Három éve vagyok a tagja a Magyar Fotóművészek Világszövetségének, s ez büszkeséggel tölt el, nagyra értékelem. Fontos, hogy valahová kötődjön az ember, s ők folyamatosan kiállítási lehetőséget biztosítanak, pályázatokat írnak ki. Tagja lettem a Magyar Alkotóművészek Nonprofit Kft.-jének, s ez is lényeges dolog. Amikor 1998-ban eljöttem a Zalai Hírlaptól, már elkészítettük az első zalaegerszegi könyvemet. Tulajdonképpen ez adta a löketet, hogy könyvkiadással kellene főleg foglalkoznom. Akkor óriási fejlődés volt a fotó- és nyomdatechnikában, de még nem értük el a digitális lehetőségeket, s ezt sajnáltam. Annyi változás viszont már volt, hogy mi hívtuk elő a színes filmeket. Ebben nekem már 1976 óta volt gyakorlatom. Ezeket a színes anyagokat aztán be kellett szkenellni. Egy ilyen berendezés akkor félmillió forintba került. Büszke vagyok arra, hogy a Zalai Hírlap első fotós nívódíját én kaptam.

– Hogyan fogadták az első kötetedet?

– Nagyon sikeres lett a könyv, s mint már említettem, ez meghatározta későbbi tevékenységem fő irányát. Közben elkészült az első Zalaegerszeg naptár is.

– S mit szóltak ehhez az újságnál?

– Nem mindenkinek tetszett, mondhatnám sokaknak nem. Érdekes egy helyzet volt. „Kitettek” bennünket vállalkozónak, aztán visszahoztak, hogy ne büntesse meg a kiadót az állam a TB-s csalás miatt. Nem is értettem, hogy miért nem csinálhatnék könyvet szabadidőmben, amikor rendre nem fizették ki az útiköltséget, vagy nem kaptam olyan minőségű gépet, mint a kollégák. Egy egerszegi barátommal kimentem Münchenbe és vettem olyan „tudású” fotóapparátot, amelyik partiban volt az övéékkel.

– Úgy tűnik, hogy 1988 és 1998 között nem sok minden változott. Én  – mint a sportrovat újságírója – minden hétvégén dolgoztam, szabadnap azért nem járt, sőt a szabadság kiadásával is gondok voltak. Abból viszont probléma lett, hogy időnként dolgoztam a városi televíziónak.

– Talán az irigység is dolgozott bennük. Ezt éreztem, amikor az akkori főszerkesztőt tájékoztattam arról, hogy elnyertem egy pályázatot. Még most is magam előtt látom az arcát. Nem az öröm, az elismerés tükröződött rajta, noha az általa vezetett lap munkatársa voltam. S ebben az elismerésben rengeteg munkám volt. Olyan stábbal szemben nyertem meg a pályázatot, amelyik sok emberrel dolgozott, mégis nekem volt három Egerszeg könyvre is elegendő, egységes anyagom. Csak egy példa, hogy milyen türelemjáték egy-egy fotó elkészítése. Az idei zalaegerszegi kötetemben szerepel az új uszoda. Tudod hányszor kellett elmennem lefotózni? Valami gond mindig akadt, aztán kitapasztaltam, hogy melyik napszak a kedvező, milyen napsütés szükséges ahhoz, hogy jó legyen a fotó. Én könyvben gondolkodom, s ha van egy új feladat, egy új városkötet, akkor azt a települést igyekszem megismerni, feltérképezem, hogy egy-egy témát mikor érdemes lefotózni: télen, nyáron, tavasszal, ősszel, reggel, délután, este? Így lesz egységes a kötet.

Ekler Elemér
(Folytjuk)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Évtizedek pillanatfelvételei (1.) (2022.07.13.)