Interjú Mészáros T. Lászlóval

Szobaszomszédok és sorstársak voltunk… A Zalai Hírlap zalaegerszegi szerkesztőségében, az 1980-90-es években. Még az időbeosztásunk is stimmelt, hiszen az esti órákban az ügyeletes szerkesztőén kívül a fotó- és a sportrovat szobájában égett a villany. S persze a portásfülkében, ahol Jóska bácsi várta, hogy a szerkesztő a kezébe nyomja az újabb megszerkesztett oldalt, s levigye az akkori Gorkij utcában lévő Zalai Megyei Nyomdaipari Vállalathoz, ahol a gépszedő még ólomba szedett, híre sem volt a fényszedésnek.

Mint ahogy digitális fényképezőgép sem létezett, az MTI-hírek pedig telexen érkeztek a szerkesztőségbe. Én a sporthírekre vártam, vagy a megkésett tudósító miatt idegeskedtem, engem pedig az ügyeletes szerkesztő, vagy éppen a nyomda sürgetett.

Az ügyeletes fotós laborált – sokan azt sem tudják, hogy mi fán terem –, a sportos a holtidőt kihasználva bekukkantott a laborba, ahol Kiss Feri, vagy Décsy László, netán Mészáros T. László dolgozott. S közben beszélgettünk. A témát mindig az események adták.

Voltak persze üresjáratok is a munkában. Akkor még működött a pincében a sajtóklub, ahol – ha éppen nem kocsival voltunk – egy-egy sör is lecsúszott. Ilyenkor szóba kerültek olyan dolgok is, amiken ma már mosolygunk, de akkor mi afféle lázadásnak hittünk. S hogy tényleg azok voltak, később beigazolódtak. De erről majd később.

Az akkori kollégák közül volt valaki, akinek a stílusa – bevallom most már – kissé idegesítő volt olykor-olykor. Mészáros T. Lászlóról van szó. Nem illett bele igazán az akkori szerkesztőségi tablóképbe. Azokon az ügyeleti estéken – a sportosnak, vagyis nekem, minden este az volt – sokszor beszélgettünk. Az hamar feltűnt, hogy több, mint fotós, de azt még nem tudtam meghatározni, hogy mi az a többlet nála. Hogy jól rajzol, a sakkhoz is van érzéke, s ha hívjuk, focizni is szívesen jön. Ezek voltak az első benyomások.

Aztán lassan rájöttem, hogy bizonyos dolgokról hasonlóképpen vélekedünk. Az akkori, pártállami sajtó köteléke mindkettőnk számára nagyon szoros volt. Csak idő kérdése volt, hogy mikor lesz elviselhetetlen.

Számomra 1988 volt ez az év. Akkor mondtam búcsút a Zalai Hírlapnak. Mésziben egy évtizeddel később vált egyértelművé, hogy váltania kell.

S most, 2022 júliusában arról kérdezem, hogy mi is történt vele az elmúlt közel 25 évben.

Ekler Elemér
(Folytatjuk)