Nem a mi háborúnk (4.)

Ami a február 24-én kezdődő háború nemzetközileg beverklizett formai kritériumait illeti, minden rendben van. Oroszország megtámadta Ukrajnát, azaz agressziót hajtott végre egy független állam ellen. Az orosz fél azonban már a hadművelet elnevezésén keresztül is kifejezte, hogy ezzel nem ért egyet. Nem volt hadüzenet, és az orosz terminológia szerint különleges katonai műveletekről van szó. Függetlenül a fegyveres konfliktus különböző megítéléseitől, ez háború a javából két hadviselő fél között. Ilyen két háborúzó felet érintő konfliktus a közelmúltban is volt néhány, elég az India és Pakisztán közöttit vagy éppen egy korábbit, az Egyesült Királyság és Argentína közöttit megemlíteni, ami a Falkland-szigetekért folyt.

A felek ezekben az esetekben saját erőforrásaikat használták fel, és maguk döntöttek arról, hogy mikor lesz vége, és milyenek lesznek a lezárás feltételei, ki lesz a konfliktus győztese (az Egyesült Királyság például megtartotta fennhatóságát a Falkland-szigetek felett). Harmadik felek a pálya széléről szimpatizáltak egyik vagy másik féllel. Ha fegyverekre vagy egyéb utánpótlásra harmadik felektől szükség volt, az kereskedelmi körülmények között – tehát pénzért – volt csak elérhető. Az orosz–ukrán konfliktus már az első órától a tradicionális háborúktól merőben eltérő karaktert öltött magára. Az ukrán hadviselő fél költségeit a Nyugat állja. Fegyvereket küld, gigantikus pénzügyi támogatásokat nyújt és továbbiakat ígér Ukrajnának, mindent, ami a hadviseléshez csak szükséges, kivéve a harcoló csapatokat. Az élőerőt az ukránoknak kell állniuk.

Korábban – a kései középkorban – ugyanígy működtek a zsoldosseregek, pénzért harcoló katonákat toboroztak, ellátták őket élelemmel és hadianyaggal, sőt a győztesen befejezett háború hasznaiból is részesültek (hadizsákmány és hadisarc). Alapvetően ez a harc is ugyanazokat a jellemzőket viseli: az ukránok harcolnak, a Nyugat pedig állja a cechet. Valójában a Nyugat harcol Oroszország ellen.

Azért, hogy erre a háborúra sor kerülhessen, közösen az ukrán vezetéssel nagyon sokat tettek. Figyelmen kívül hagyták azt a megállapodást, amit pedig nyugati felek is nyugtáztak, amely rendezni volt hivatott az Ukrajnában élő nagyszámú orosz kisebbség jogi helyzetét (a minszki megállapodás elszabotálása). Belementek abba, hogy az 1990 óta az orosz határokhoz mind közelebb kerülő katonai tömb, a NATO Ukrajna igényelt tagsága révén immár „lőtávolba” kerüljön az orosz fővárostól.

Az orosz hadba lépés attól még agresszió, hogy az ukrán fél aktívan siettette ennek bekövetkeztét, tehát társfelelősség terheli a két felet. Támogatója és finanszírozója, a Nyugat viszont elegánsan távol tartotta magát, a feladat elvégzé­sét rábízta a zsoldjába került Ukrajnára. Manapság az ilyen hadviselést a zsoldosháború helyett inkább proxyháborúnak hívjuk. A proxy megbízásból háborúzik, költségeit a megbízó fedezi. A zsoldosokat bárhol toborozhatják, a proxy pedig a saját népét állítja hadrendbe a megbízó rendeletére.

Lassan hozzá kell szoknunk, hogy a nyugati világban minden a feje tetején áll. Az orosz–ukrán konfliktus ennek iskolapéldája. A pénzvilághatalom által üzemeltetett ukrán politikai vezetés azt ismételgeti, hogy ők az oroszok ellen Európa háborúját vívják. Ezt visszhangozza az európai mainstream balliberális elit az EU testületeinek szintjén ugyanúgy, mint egyes nemzeti kormányok szintjén. Ez a kanonizált álláspont. Legutóbb miniszterelnökünket meg is rótták azért, mert az olajembargó ügyében kiállt a hazai érdek mellett, ami egyebek mellett több hallgatag uniós országnak is nagyon jól jött.

Hivatalos uniós szintre emelkedett a vélekedés, hogy a nemzetállamok nem azért emelnek hatalomba kormányokat, hogy azok az ország érdekeit szolgálják. Éppen ellenkezőleg, az európai eszme szerint valamiféle ködös, nem definiálható európai érdeknek kellene megfelelni. Az, hogy mi rejtőzködik az érdek ködfüggönye és a rogyadozó lábakon álló „európai értékek” mögött, mára világossá vált: nem más, mint a rogyadozó magánpénz-birodalom megerősödési szándéka éppen Oroszország ellenében, ukrán proxysegítséggel, az európai népek lelkes támogatásával.

Az orosz természeti javak feletti menedzsmentjogok Jelcin idején kitűnően jövedelmeztek. Arról az esetről nem is beszélve, ha Putyin meg is bukna. Ebbe a „nemes” küzdelembe szólítgatnak minket is. Ez lenne az erkölcsös elvárható magatartás. Céltalan, önámító és önpusztító káros képmutatás. Ebből mi nem kérünk, ez a háború nem a mi háborúnk. A háborút Oroszország ellen a magánpénz-birodalom vívatja az ukrán proxyval, és a pénzbirodalom gazdaállama és mamelukjai finanszírozzák. Ez volt április 3-án a választók elsöprő többségének az álláspontja, amit a kormány politikája hűen képvisel. A háború ártatlan áldozatai segítésében azonban minket is szólít a kötelesség.

Boros Imre
közgazdász