Szakály István 75 éves lett

Szakály István, a zalaegerszegi, zalai atlétika kiemelkedő egyénisége 75 éves lett. A vele készített interjú most nem az eredmények, különböző statisztikai adatok felsorolására törekszik, hanem Szakály Istvánt, a magánembert igyekszik bemutatni. Természetesen a sport, az atlétika nem hiányozhat beszélgetésünkből.

– Milyenek voltak az iskolás évek?

– 1953-ban kezdtem az általános iskolát. A szüleim nagymamámhoz, a Jákum utcába jelentettek be, hogy a Dózsa-iskolába járhassak. Közel volt, alig járt autó, nem kellett kísérgetni. Óvodás nem voltam, a nagymamám vigyázott rám. Akkoriban az volt a köszönés részünkről, hogy „előre!” Sétáltunk a szüleimmel a Kossuth utcán, a másik oldalon jött Kiss tanárnő. Átkiáltottam neki, hogy „előre!”. A szüleim rángatták a kezem, hogyan gondolom azt, hogy nem „kezét csókolommal köszöntöm. Ez az „előrézés” nagyon nem tetszett nekik, de én fegyelmezett gyermek voltam, betartottam azt, amit az iskolában mondtak, tanítottak. A nagybátyám nagyon erőltette az elsőáldozást, meg is történt, de nagyon megharagudtam a papra, mert a nevemet elértette Pogánynak. Rosszul hallott a tisztelendő úr. Akkor mit keresel itt? – kérdezte mérgesen. Ráadásul a gyóntató fülkében azt mondta, hogy aki kicsi, annak nem kell letérdelni. Állva vallottam be nem létező bűneimet.

– Mi az, amit 18 éves korodhoz képest legjobban átértékeltél gondolkodásodban mára?

– Semmi sincs! 18 éves koromban is szerettem tanulni, mert ez külső és belső elvárás volt. Ugyanolyan fegyelmezett voltam, mint most. 1956-ban már összepakoltak a szüleim, jött értünk egy zöld, Robur-féle autó, hogy megyünk Ausztriába. Sírva mondtam, hogy nem hagyom itt a nagymamámat, a Jákum utcát. Végül maradtunk. Talán genetikailag belém volt kódolva, hogy szerettem ezt a kisvárost, s most is, hogy nagyobb lett, én pedig sokkal idősebb.

– Hogyan lépett be az életedbe komolyabban a sport?

– 1962-ben a nagybátyám elvitt a ZTE-pályára. Betettek az ifibe egy próbameccsre. Pista bácsi, a szertáros adott egy focicsukát, ami jól feltörte a lábamat, de ottragadtam. A sport újabb dolgokkal ismertetett meg. Például a szabályokkal, a sportszerűséggel, amit a pályán kívül is be kell tartani, s ennek szellemében viselkedni. A szüleim korábbi elvárása később önmagam elvárása is lett. Az általános iskolában és a gimnáziumban is végig jeles tanuló voltam, egyből felvettek a főiskolára. Egy pillanatig sem vetődött fel, hogy ne legyen diplomám.

– Magyar-orosz szakon végeztél…

– Eredetileg német-történelem szakra jelentkeztem volna, de az Pécsett volt akkor. Éppen ez időben indították a pécsi főiskola kihelyezett tagozatát Egerszegen, s ott magyar-orosz párosítás szerepelt. Mivel nem akartam elhagyni a szüleimet, a várost, a ZTE-t, s Kauzli Józsefet, a felfedező edzőmet, aki átcsábított a labdarúgástól az atlétikához, maradtam a szülővárosomban.

Ekler Elemér
(Folytatjuk)

 

 

 

A sportok királynőjének szolgálója (1.) (2022.06.13.)