Nem a mi háborúnk (1.)

Magyarországon 2022 tavaszán zajlott le a legutóbbi parlamenti választás, ami elhozta a Fidesz–KDNP-pártszövetség által tizenkét éve irányított országban az újabb elsöprő, kétharmadnál is nagyobb győzelmet. A választásokat megelőző hónapokban, már jóval a hivatalos kampánykezdet előtt hatalmas küzdelem folyt a választók meggyőzéséért az információs térben. Ha csak a médiában zajló küzdelmet vesszük alapul, a későbbi, utcahosszal nyerő kormánypártok és az ellenzéki koalíció hangereje azonos intenzitással volt hallható, ami azt is sugallhatta, hogy az ellenzék győzelme ugyanúgy esélyes, mint egy szerény többséggel a kormánypártoké.

A felek által képviselt értékrend is a tradicionális volt, a kormánypártok a világ ügyeit annak megfelelően mutatták be és kívánták továbbra is kezelni, hogy azok előnyösen illeszkedjenek hazánk érdekrendszerébe. Ezt alapul véve viszonyult minden kívülről jövő ötlethez, érkezzen az a minket is tagjai sorában tudó NATO-tól, az Európai Uniótól vagy az Egyesült Államoktól. Az ellenzéki koalíció fő szempontja az volt, hogy a hazánk által képviselt ügyek a „nemzetközi közvélemény” – valójában az Egyesült Államok dirigálta Nyugat – tetszését elnyerik-e. A kormányzati gyakorlatra a patrióta, az ellenzékire a globalista a legalkalmasabb jelző, mellőzendő a rég amortizálódott bal és jobb felosztást.

A választói megítélést végül minden korábbi várakozást messze felülmúló mértékben az Oroszország és Ukrajna között február végén kitört fegyveres konfliktus determinálta. Joggal állíthatjuk, hogy a még ide-oda ingadozó választói réteg is kellő határozottsággal tette le a voksát a kormánypárti alternatíva mellett a háború kormányzati megítélése miatt. Nem túlzunk, ha megállapítjuk, hogy a kétharmados választói támogatást is jócskán felülmúló eredmény a kitört háborúval kapcsolatos kormányzati és ellenzéki, homlokegyenest ellenkező állásfoglalás eredménye, a globalista és a patrióta nézetek hazai támogatottságának lenyomata.

Atomvillanás-szerű gyorsasággal értette meg a választók nagy tömege a patrióta és a globalista álláspont közötti ordító különbséget. Nemcsak arról van szó, hogy minket a világrend saját érdekei mentén illesztenének a nyugati világtrendbe, de ezt ki is akarják most terjeszteni a magyar életek feletti rendelkezésre is a „nagy nemzetközi összefogás” jegyében. Fordított helyzet állt elő, mint a 18. században Mária Terézia uralkodása idején. A nemzet képviseletében a magyar nemesség életét és vérét kész volt a királynőért feláldozni, de a háborúskodáshoz óhatatlanul szükséges zabot – a harci mének takarmányát – megtagadta. Az ellenzék szerint a zab és a katonák is járnak a „nemzetközi közösségnek”.

Magyarország választói 1990 óta – a két politikai alternatíva legbelső lényegének eltérő tartalmáról nem vagy csak keveset tudva – három ízben is önfeledten „adták a zabot”, amikor 1994-ben, 2002-ben és 2006-ban a globalisták helytartóinak szavaztak bizalmat, de 2022-ben szerencsére véglegesen és visszavonhatatlanul észbe kaptak. Szembesültek korábbi tévedéseikkel, amikor a „nemzetköziek” már életet és vért is kértek. A globalista ellenzékiek kijelentették, hogy amit a katonai szövetség, a NATO megkövetel, azt ők teljesíteni fogják, ha kormányra kerülnek. Már maga a hajlongó hozzáállás önlelepleződés, ugyanis a NATO mi is vagyunk.

Ukrajna esetében nem arról van szó, hogy az egyik szövetségi tagországot megtámadták, és így életbe lép a szövetségi kölcsönös védelmi kötelem. Ukrajna esetében nem a NATO adott katonai segítséget, hanem egyes tagországai saját, önálló döntésük alapján és annak mértékében. A NATO vezetése világossá is tette, hogy nem tekinti magát elkötelezettnek egyik fél oldalán sem. Magyarország kormánya ennek alapján saját hatáskörben és szabadon járhatott el, a háborúban egyik fél oldalán sem kívánt részt venni, sem haditechnika szállításával, főként nem élő erővel, de azt is tiltja, hogy területén harmadik felek bármi, a harci cselekményeket segítő anyagot szállítsanak.

A „nemzetközi közvélemény”, a magánpénzhatalmi Nyugat pedig a NATO hivatalos távolmaradásával leplezi, hogy világháborút kezdett volna Oroszország ellen. Az ellenzék képviselői azonban még a NATO hivatalból semleges álláspontját is felülírták. Igazi buzgalom, nem vitás. A magyar álláspont kezdetektől máig a háborútól történő nagyon is aktív távolmaradás, mert ez nem a mi háborúnk, szemben a globalista pártkoalícióval, akik a háborút sajátjukként kezelték, és minden ilyenkor szokásos segítséget – az élő erőt is beleértve – készek voltak az ukrán fél rendelkezésére bocsátani.

A fenti nagyon is aktív magyar semlegességi álláspont azonban nem jelentette azt, hogy a háború által sújtott és lakóhelyét elhagyni kényszerült, hazánkba menekülő ukrán állampolgároknak ne nyújtottunk volna minden elérhető módon segítséget, függetlenül attól, hogy az ukrajnai nemzet többségéhez vagy számos kisebbsége közül melyikhez tartoznak, beleértve az ukrajnai magyarokat is. Az aktív magyar segítségnyújtás kiterjedt még az Ukrajnában tanuló külföldi diákokra is, akik dönthettek akár arról is, hogy tanulmányaikat nálunk folytatják, vagy ha igénylik, segítünk a hazajuttatásukban.

Tekintettel arra, hogy az EU intézményesen az ukránok oldalán vélte az igazságot felfedezni, és ezt minden módon ki is fejezte, kétszeresen is indokolt, hogy alapos magyarázatot adjunk arra, miért más az álláspontunk, és az orosz–ukrán konfliktust miért nem tartjuk a mi háborúnknak, az ukrán felet pedig nem a mi védelmezőnknek. A magyarázat nem nélkülözheti a történelem mély bugyraiban történő alapos kutakodást. (Folytatjuk)

Boros Imre
közgazdász