Szakály István 75 éves lett

Szakály István 75 éves lett. Háromnegyed évszázad – szép jubileum.  S ebből legalább 60 éve a sport, a zalaegerszegi atlétika szolgálatában.

Ismeretségünk régi keletű, noha aktívan soha nem kötődtem a sportok királynőjéhez. Annak ellenére sem, hogy Kollman Pál, a nagykanizsai Winkler Lajos Vegyipari Technikum testnevelője erősen kapacitált, hogy felejtsem el a labdarúgást, mert középtávfutóként többre vihetném.

Maradtam a focinál, ennek ellenére ma is tisztelettel tekintek azokra, akik a három alapsportágat, az atlétikát, a tornát és az úszást választják. Óriási munkát, szorgalmat, kitartást követel mindhárom.

Ezért is tiszteltem Szakály Istvánt mint versenyzőt, aztán mint edzőt és sportvezetőt. Nem mindenben értettünk egyet, de aztán rájöttem, hogy csak azzal az elszántsággal, mentalitással lehet ezt a sportágat életben, szinten tartani Zalaegerszegen, amikkel ő rendelkezik. S persze mindehhez kell egy elkötelezett lokálpatriotizmus, ami a zalai megyeszékhelyhez köti.

Beszélgetésünk nem az eredményekre koncentrál, nem statisztikákat hív segítségül a jubileum kapcsán. Szakály Istvánra, a magánemberre vagyok kíváncsi.

– Pista! Azt mondják egyesek, hogy hiú ember vagy. Talán még a nagyon szócskát is elé tennék a hiúnak…

– Ezt nem cáfolom, ez így van. S az okát is megmondom. Velem szemben mindig volt egy bizonyos igényszint. Gyermekkoromtól kezdve. Harmincegy éves voltam, amikor elveszítettem a szüleimet, akik – ahogy mondják – igen magasra tették azt a bizonyos lécet. Olyan volt a neveltetésem, hogy igényes legyek a tanulmányaimra, a munkámra, a megjelenésemre, az emberi kapcsolatokra. Igen, hiú ember vagyok, bár nem a siker – de fiatalon az is –, hanem öreg emberként inkább az értékteremtés a fontos; ez pedig a ZTE, majd a Zalaegerszegi Atlétikai Club több ezer fiatalt megmozgató sok évtizedes története.

– Ezek szerint sokan rosszul értelmezik a hiúságot?

– Rosszul bizony. A mai világban nem tudnak viselkedni egymással az emberek, durva lett a közbeszéd, s ez kihat mindenre. A valódi értékek háttérbe szorulnak.

– Ezt magyarszakos tanárként, edzőként vagy sportvezetőként mondod?

– Szakály Istvánként mondom, hiszen az általad felsoroltak lényem részei.

– Milyen volt a gyermekkorod?

– Két évvel a második világháború befejezése után születtem. Édesapámnak egy jól menő fűszer-csemege kereskedése volt a város központjában, ott dolgozott édesanyám is. Otthon, a Hunyadi utcai villában jöttem a világra, dadám volt, sőt még háztartási alkalmazottat is tudtak tartani a szüleim. Később – mert apámék azt hitték, hogy a német nyelv azért marad – fogadtak egy nyelvtanárt mellém. A zenét is erőltették, de engem sokkal jobban érdekelt a játék a többi gyermekkel. Fel is adták hamar ezt az elképzelésüket. Aztán államosították az üzletet, a házunkból kiköltöztettek bennünket. Társbérlők lettünk a Berzsenyi utcában a Rozsnyói- és a Bedő-családdal.

– Csak nem az olimpiai ezüstérmes atléta, Rozsnyói Sándor családjával?

– De igen! Közben édesapám el tudott helyezkedni eladóként egy boltban, édesanyám pedig az akkor alakult Zala Megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalatnál kapott munkát. Legszívesebben nagyanyámnál, a Jákum utcában töltöttem a szabadidőt. A Zala-rét, a Zala folyó, a Dózsa-pálya, a véget nem érő focicsaták, ez volt az én gondtalan gyermekkorom.  Hiába irattak be a szüleim tánciskolába, én a Jákum utcában, a Zala-réten, a Zala-parton sokkal jobban éreztem magam.

Ekler Elemér
(Folytatjuk)