Üzenet egykori diákvárosomnak (13.)

Az 1970-es évek elején vagyunk. Nagykanizsa tanácselnöke akkor már a murakeresztúri születésű Mózes Pál, aki 1968 április 8-tól egészen 1989 május 25-ig a dél-zalai város első embere. Persze csak városi pártbizottság titkára után. Erre az időszakra esik a Tungsram, a Kanizsa Sörgyár, a Kanizsa Bútorgyár, a Dunántúli Kőolajipari Gépgyár fejlesztése, technológiai előrelépése.

Hasonló pályát futott be Zalaegerszegen Kustos Lajos, akit 1967-ben választottak meg a megyeszékhely tanácselnökének, s ezt a pozíciót huszonhárom éven keresztül töltötte be. Ebben az időszakban – hasonlóan Nagykanizsához – itt is jelentős ipartelepítésre került sor. Többek között a Zalai Kőolajipari Vállalat, a Zalaegerszegi Cserépkályhagyártó Vállalat, a Ganz Mávag Zalaegerszegi Gyára, a Zala Bútorgyár, s még sorolhatnám a meghatározó üzemeket.

Nekünk, a Winkler Lajos Vegyipari Technikum diákjainak némi közünk azért már volt a gyárakban, üzemekben zajló munkához. Minden tanév után egy hónapos kötelező szakmai gyakorlat várt ránk. Mivel akkor Zalában még csak nyomokban léteztek ilyen jellegű gyárak, a gyakorlatokat többnyire máshol töltöttük.

Anyai nagynéném Budapesten lakott, így egyértelmű volt, hogy a kötelezően kirótt gyakorlatot is ott töltöm, egybekötve a családi vizittel. Az első év után a Lakk és Festékipari Vállalat újpesti gyártelepén ismerkedtem a szocialista munkamorállal. Szakmai ismeretekkel nem túlságosan gyarapodva, de egy kellemes budapesti nyaralással gazdagabban érkeztem haza.

A második osztály feltételezett elvégzése után – a szakmai gyakorlat sikertelensége osztályismétlést is jelenthetett – a Chinoin Gyógyszergyártó Vállalatnál próbáltam ellesni a szakma fortélyait. A mai napig az maradt meg leginkább bennem, hogy rengeteg szőlőcukrot ettünk, s az ugyancsak – hasonló célból – ott lévő szovjet egyetemista lányokat biciklizni tanítottuk. Természetesen mi is „egyetemisták” voltunk, hogy legyen is valamire esélyük, de ez nem is érdekelte különösképpen a testvéri szovjet hallgatókat.

A harmadik osztály elvégzése után már nem vettem igénybe budapesti nagynéném szíves vendéglátását, pedig nagyon jól éreztem magam náluk. Éva néném férje a dunai sétahajózás egyik hajóján volt kapitány, amit természetesen kihasználtam, mint ahogy azt is, hogy nagynéném a Dagály fürdő alkalmazottja volt.

Az iskolai iránymutatás azonban úgy szólt, hogy harmadik osztály után szeretettel várnak bennünket a Zalai Kőolajipari Vállalatnál. A fogadásra nem lehetett panasz. A vállalat párttitkára mindenre kiterjedő ideológiai eligazítást tartott, s utána még lelkesen biztatott bennünket arra is, hogy nyugodtan kérdezzünk. Hát én kérdeztem:

– Tessék már mondani, a marxizmus-leninizmusnak mi köze van ahhoz, hogy a kőolaj lepárlásánál a finombenzin hány fokon válik le?

A pártitkárnak nem tetszett a kérdés, s ezt éreztem is a szakmai gyakorlatomra kapott jegynél. Annál kedvezőbb volt viszont a kőolajos TMK-sok hozzáállása, akikkel hatalmas focicsatákat vívtunk az ebédszünetekben.

A Kanizsai Arsenal focicsapatunk pedig folytatta sikersorozatát, máig életem egyik csodálatos élménye marad. Sorra vertük a kanizsai csapatokat, sőt a nyári szünetben Zalaegerszegen is felléptünk. A strandra hívtak bennünket, kispályás meccsre, ott lent a „gödörben”. Aki emlékszik még arra az időszakra, tudja, hogy ott azért nem akárkik rúgták a labdát. Amolyan kihívásos erőpróba volt ott fellépni.

S ott is letettük névjegyünket…

Ekler Elemér
(Folytatjuk)

 

Kanizsa és Egerszeg… (10.) (2021.12.14.)

Kanizsa és Egerszeg… (11.) (2022.01.25.)

Kanizsa és Egerszeg… (12.) (2022.02.18.)