A magánpénz proxy háborúi

A magánpénzek világgazdasági méretű használata a brit magántulajdonú Bank of England 1694-es alapításával vette kezdetét. A szerepet 1913-tól fokozatosan az amerikai – szintén magánbankrendszerként működő – Federal Reserve System (Fed) vette át. Hatóköre mára az európai „közös” pénzre, az euróra is kiterjedt. Ezen központi bankok tényleges tulajdonosi körei máig rejtve maradtak.

Ők ismerik egymást, de a közönség nem. Tetteikért számon nem kérhetők, hiszen ismeretlenek. Ha döntéseik ellentétbe kerülnek a közérdekkel, a magánérdek kerekedik felül. A Bank of England alapítói névsora máig sem ismert, mindössze annyit tudunk, hogy az alapításkor letétbe helyezett mintegy hatszáz tonna ezüstöt tízezer fontonként „adták össze”. A Bank of Englandet csak 1946-ban államosította az akkori munkáspárti kormány (1946-ban az 1924-ben szintén magánbankként, jelentős fontinjekcióval alapított Magyar Nemzeti Bankot is államosították).

Az amerikai Federal Reserve Banknál ugyancsak ez a helyzet. A közönség részére úgy szőttek kamu „demokratikus” álcafüggönyt, hogy a Fed bankok feletti irányító igazgatóságát (board ) köztestületnek nyilvánították. Köztestület-e, amibe a tagokat ismeretlen tulajdonosi hátterű magáncégek delegálják? Az álcához az is hozzá tartozik, hogy a rendszer elnökét (Fed board elnök) közülük az amerikai elnök jelölheti, és a szenátus hagyja jóvá. A Fed műveleteihez a kongresszusnak semmi köze, mert az „legendásan” független intézmény. Ez végleg egyértelművé vált a 2008–2009-es kongresszusi meghallgatásokon, amelyeken a Fed képviselői megtagadták a válaszokat, éppen a rájuk vonatkozó törvényekre hivatkozva.

A valós tulajdonosok anonimitását úgy őrzik meg, hogy a közgyűlésekre nem járnak a tényleges tulajdonosok, hanem megbízottakat küldenek felhatalmazással, hogy helyettük és nevükben hozzák meg a döntéseket. Ezeket a felhatalmazásokat nevezi a jogi nyelvezet proxynak. A valós tulajdonosok és egyben a valós döntéseket meghozók évszázadok óta ismeretlenek maradtak, még puszta létüket is tagadják.

Akik erről a demokráciától nagyon távol álló furcsaságról beszélnek, azokat a tényleges tulajdonosok a sokáig a kezükben lévő médiahadseregükkel félkegyelműnek nyilvánították, ma inkább mániákus összeesküvés-hívőknek nevezik őket. A magánpénz urainak – kezdetben a font, ma a dollár – bőséggel állt és áll rendelkezésére, hogy a kiszemelt országokban berendezkedjenek. Mivel minden tettük a törvényt sértette, azért kényszerűségből sokáig konspiráltak, titkos társaságokat szerveztek, majd lázadásokat szítottak, átvették a hatalmat, és fizikailag is kiirtották a „régi rend” képviselőit, az uralkodókat is beleértve (Anglia, Franciaország, Oroszország).

A magánpénzek urai így állították szolgálatukba gazdaállamaikat, kezdetben Angliát, 1913 óta pedig az Egyesült Államokat. Hazai titkos nyomulásukról az 1867-es kiegyezés utáni időkből Raffay Ernő alaposan dokumentált könyvei adnak betekintést. A gazdaállamok már a kezdeteknél nyakig eladósodtak, nem másnak, hanem nekik. Mindkét magánpénzalapú gazdaállam a magánpénz urainak érdekében birodalmi építkezésbe kezdett és azt folytatott. Nem túl nehéz belátni, hogy ez a gazdaállamok anyagi teherviselésével történt.

A pénzt (hitelbe) mindig a magánbankok adták, amiért szedték és szedik ma is a kamatokat, amire a fedezetet a gazdaállam polgárainak kell adóként megfizetni. A birodalmi érdekű terjeszkedések háborúkkal jártak és járnak ma is. A magánpénz urai – akik még a létüket is tagadják – közvetlenül nem lehetnek hadviselő felek, hadseregük és flottájuk nincs. Helyettük a háborúkat az általuk uralt és finanszírozott államok vívják, a felszínen olyan látszatot keltve, mintha két hadakozó államnak lenne valós háborús konfliktusa.

Az olyan háborúkat, amelyekben az egyik fél nem a saját nemzeti érdekeit, hanem a magánpénz urainak érdekét képviseli, analóg módon proxy háborúknak hívjuk. Volt jó néhány ilyen az elmúlt több mint három évszázadban, egy jelenleg is folyik az „ukránok” és az „oroszok” között. Az alábbiakban ezekből adunk egy kis szemléltető összefoglalót.

A magánpénz urai, miután Angliában berendezkedtek, elkezdték terjeszkedésüket. Az első célpont Európában a hithű katolikus Franciaország volt. Ott is véres lázadást szítottak (1789), de nem számoltak azzal, hogy a szakrális romokon Napóleonnak a szakralitástól nagyon is távol álló, állami pénzzel támogatott ellenbirodalma épül ki. Másfél évtizedig nem sajnálták a pénzt arra, hogy saját gazdaállamukat és az európai tradicionális szakrális monarchiákat is egyesítő hatalmakat finanszírozva (Oroszország, Ausztria) felülkerekedjenek Napóleonon.

Eközben az értük háborúzó országok sora adósodott el feléjük kötésig. Ami minket közvetlenül is érintett, az Ausztria esete volt. 1816-ban betelepedtek Ausztriába, létrehozták magánbankként az Österreichische Nationalbankot, és „felvállalták” az osztrák adóssághegy gondozását is. A zászlóshajós Rothschildék Ausztriát nézték ki a szerepre, hogy segítségükkel kiterjesszék pénzbirodalmukat a szétdarabolt német területekre, annak ellenére, hogy a Habsburgok a birodalmi császári címről 1806-ban lemondtak (azt Napóleon vette fel 1804-ben). A magánpénzkánonból kimaradt, de a Napóleon elleni korábbi szövetséges Poroszországban azonban a pénzbirodalom komoly ellenfélre akadt.

A poroszok aranyalapú állami konkurens pénzt teremtettek (a font ezüstalapon állt). Az 1866-ban kitört porosz–osztrák háború tipikusan proxy háború volt, amelyben német ölte a németet. Az osztrákok legfőbb katonai vezetője, Benedek Lajos tábornagy (Sopronban született) óvta a fiatal uralkodót, I. Ferenc Józsefet a borítékolható vereségtől, ő mégis belegyalogolt a katasztrófába. Az osztrákok katasztrofális vereséget szenvedtek, nem véletlen, hogy Poroszország dicsősége mellett még ma is a Königraetz-induló a német hadsereg menetindulója. A Habsburgok nem voltak abban a helyzetben, hogy saját érdekeiket kövessék. Ki is maradtak a német egyesítésből, ami később porosz irányítással valósult meg. A kiegyezésünk Ausztriával is ebből a negatív élményből és nem a Habsburg-ház szívjóságából jött létre.

Szükség volt újabb biztos kincstári bevételekre és arra, hogy a magánpénzhatalom is egy újabb vadászterülettel gazdagodjon. Mindkettő elsősorban a magánpénzhatalomnak volt az érdeke. A proxy háború emberi és anyagi vesztesége az immáron közös k. u. k. birodalomé, nyeresége pedig a magánpénz uraié (a felhalmozott államadósságból a magyar államrésznek is be kellett egy jó részt vállalnia). Nem sokat kellett várni a következő proxy háborúra.

Bonaparte Napóleon végső veresége után (1815 Waterloo) hosszú zavaros korszak köszöntött Franciaországra, míg végül III. Napóleon államcsíny révén 1852-ben magához ragadta a hatalmat. Franciaország 1815 óta a magánpénzbirodalom ígéretes új vadászterülete volt. III. Napóleonnal az ország gazdaságilag és katonailag megerősödött, amiben jelentős részt vállalt a brit magánpénz. A feladat sem volt kicsi, amit ezért cserébe vállalnia kellett III. Napóleon Franciaországának. El is ment a francia hadüzenet Poroszországnak. A cél változatlan volt: megakadályozni Poroszországot abban, hogy az Ausztrián kívüli német területeket saját állami pénz alatt egyesítse.

A poroszok ugyanis szépen haladtak a feladattal. A több hónapos háborúskodás végül a franciák katasztrofális vereségével végződött (Sedan). Maga a császár is fogságba esett, később Angliába távozott, és ott telepedett le. Láss csodát, végig Viktória királynő vendégszeretetét élvezte. Talán szimbolikus jelentése van annak, hogy I. Vilmos porosz királyt éppen Versailles-ban kiáltották ki császárnak (1870), és nem Németország, hanem a németek császárának, jelezvén az ismételt ellenbirodalom-gründolási szándékot. A porosz–francia háború is francia zászló alatt volt a brit pénzbirodalom proxy háborúja.

Ma szemünk előtt zajlik az orosz–ukrán proxy háború. Nem szükséges túlmagyarázni, hogy Ukrajna pénzbirodalmi segédlettel lépett le 2014-ben a demokratikusan választott útról egy jól szervezett puccsal. Az is nyílt titok, hogy a pénzurak Ukrajnában minden valamire való tulajdont megszereztek, az energiaszektoron keresztül egészen a kiemelkedő minőségű, hatalmas kiterjedésű ukrán termőföldekig, és a politikában egészen a végrehajtói hatalomig berendezkedtek. Nagyon is ellenükre van, hogy a napjainkban – és a jövőben mindinkább – Eurázsia gazdasági jövőjét és sikereit döntően meghatározó energiaforrások felett éppen a szomszéd Oroszország rendelkezik.

Eljött az ideje egy proxy háborúnak, amely során ukránok harcolnak oroszokkal. Az ukránok fogyatékos katonai erejét majd megerősítik a kezükben lévő médiaütegek könny és részvét, valamint féktelen oroszellenes gyűlöletet fakasztó sortüzeivel. Ha Oroszország bukik, ismét teljes lesz a magánpénz világuralma, immár az eurázsiai energiaellátásra kiterjedően is. Nekünk, magyaroknak a tények és saját érdekeink ismeretében kell mérlegelnünk, kerülve a történelmünkben többször megtapasztalt beugratásokat. Kár lenne az ügyben harmadszor is a németeket követnünk.

Azt is megértéssel kell kezelnünk viszont, ha legközelebbi szövetségeseink – ők is főként közelmúltbéli történelmi okok miatt és energiahordozókkal bőségesen ellátva (kőszén) – a proxy háborúra érzelmileg vehemensebben reagálnak, úgy, mintha ez nem proxy, hanem valós nemzetek közötti konfliktus lenne, amelyben a szimpátia kizárólag a megtámadott kicsinek jár.

Boros Imre
közgazdász