Nem tűnt logikusnak, hogy kisebb-nagyobb súrlódásokkal, de a Nyugattal kölcsönösen előnyös együttműködést folytató Oroszország ezt megteszi, és megkockáztatja a korábbi gyakorlatból ismert általános kirekesztést.

Korábban, ha az orosz birodalom (korábban Szovjetunió néven futott) nem tetszőt – katonai műveletet – hajtott végre külföldön, egyöntetű volt az elutasítás a nemzetközi fórumokon. Az ENSZ fő véleményvezér-testületében, a Biztonsági Tanácsban az oroszok szinte mindig magukra maradtak. Ha hasonló dolgot az Egyesült Államok hajtott végre, az szinte soha nem érte el az ingerküszöböt. Irakot legutóbb mondvacsinált okok miatt támadták meg, de lelepleződtek. Ezen az alapon gondoltam, hogy az oroszok nem támadnak, bár a nemzetközi sajtó még a támadás óráját is tudni vélte. Azzal azonban nem számoltam, hogy a világ reakciója alaposan el fog térni a korábbi mintától.

A Biztonsági Tanácsban Oroszország saját elítéltetése ellen vétót emelt, Kína tartózkodott, a Nyugat három országa (Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Franciaország) az agresszió elítélésére szavazott. A tíz BT-póttag közül India és az Egyesült Arab Emírségek is tartózkodott. Most először fordult elő, hogy nagyon nem egyöntetű az orosz támadás megítélése a világban, nem működött a főhatalmi vezénylés.

Kibicsaklott a hagyományos kettős mérce, jár némi megértés bűneikért az oroszoknak is, nemcsak az Egyesült Államoknak mindig a feltétel nélküli bűnbocsánat. Talán éppen azért, mert a világ egy része nem egyértelműen csak az orosz felet jelöli meg felelősként. Részint jogosnak tartják az oroszok biztonsági igényeit, részint azt is tudják, hogy az ügyben tett európai tárgyalások határozatait (minszki megállapodás) az ukránok tejesen negligálták, noha megállapodás szerint elfogadták azokat. Nem merték volna ezt tenni, ha a nyugati főhatalomtól nem kaptak volna biztatást.

A közgyűlési határozat még karakteresebb. Volt néhány ellenszavazat és több tucat tartózkodás nagyméretű országokból, Ázsiából és Afrikából. (141-ből 5 ellenszavazat, 35 tartózkodás). Mindez erős jelzést ad arról, hogy a világ eddigi rendje – az egyközpontú, Egyesült Államok vezette világrend – átalakulása folyamatban van. A NATO sem szán magának szerepet, fegyvert és katonát nem küld Ukrajnába, kerüli a katonai konfrontációt Oroszországgal.

A Nyugat Oroszországot természetesen fájóan el akarja marasztalni. Az elmarasztalásra szánt szankciókban az Európai Unió az élharcos. Azt kívánják elérni, hogy az így keletkező kényszerek hatására Oroszország feladja Ukrajnával kapcsolatos terveit. Az Egyesült Államok sokkal visszafogottabb. Fel sem tette a listára azokat a termékeket, amelyeknek importját az oroszoktól kiemelten fontosnak tartja. Az urán behozatalt éppen a Clinton Alapítvány intézte busás orosz alapítványi támogatás ellenében.

Mekkora az esély a sikerre, és van-e egyáltalán? Először arról, hogy a szankciók milyen területekre terjednek ki. Mindenekelőtt korlátozzák az orosz politikai és üzleti élet szabad mozgását, beleértve a diplomáciai missziókat is. Nyilvánvaló, hogy a szankcionált ország gazdaságának működését kellene olyan mértékben megbénítani, hogy ne legyen alkalmas a hadicélok rugalmas kiszolgálására, és a civil életben is maradandó fennakadások legyenek. A szankció ugyanis nem piaci konkurenciaharc, hanem gazdasági háború, ahol a támadást követheti az ellentámadás, amint ez a háborúban is szokásos. Szünetel tehát minden olyan nyugati export, amiből levezethető a katonai képesség fenntartása és növelése.

Ha lehet, nehezíteni kell a háborús fél képességét abban is, hogy a mindennapi normális élethez szükséges javak ellátását biztosítsa. Ez belső ellenállást generálhat a háború ellen. Szankcionálni lehet az orosz exportot is. Annak legfontosabb tételei a gáz és a kőolaj. Megépült és üzemkész állapotban van az Északi Áramlat–2 gázvezeték, évi 55 milliárd köbméter szállítási kapacitással. Az oroszok meg is töltötték gázzal, de a németek még az üzembehelyezési eljárást is leállították. Arról szólnak a hírek, hogy a szándékok szerint be is hegesztik a cső végét.

Mondani sem kell, ha ez a kapacitás kimarad, más európai országok energiaellátása is bajba kerülhet, hiszen mások is használnak orosz gázt, ha kisebb mértékben is, mint a németek. „Nemes” ellenzékünk ennél is tovább menne. Erre még a hajdani Károlyi Mihály is elégedetten csettintene, aki a románoknak vonatszerelvényeket küldött, hogy elegendően legyenek, amikor hazánktól Erdélyt elszakítják.

A „haladók” javasolják, hogy mi magunk zárjuk el a gázcsapokat, hogy az oroszok ne jussanak pénzhez. Egyébként az energiapiac az egyik, ami a szankciók alól eddig kimaradt, de a németek itt is túlteljesítenek, és őket is felül kívánja múlni „nemes” ellenzékünk. Vannak tehát szankciók és még azon is túl teljesíteni kívánó élen járó „haladók”. Szankciók érik az orosz légi forgalmat is. Az eddigiek közül a legkeményebbek a pénzügyi szankciók.

Mindenütt zárolták a külföldön lévő orosz pénzügyi eszközöket, számlákat. Ezeket az oroszok fizetésre nem tudják használni. Azért, hogy ez így is legyen, a legnagyobb orosz bankok ki vannak rekesztve a SWIFT-rendszerből, fizetési megbízásokat nem tudnak teljesíteni és nekik járó összegeket fogadni.

Az ENSZ-közgyűlés határozatából viszont látható, hogy a világ országai nem egységesek az ügy megítélésében. Ez tükröződik a szankciókhoz történő hozzáállásban is. Vannak országok, amelyek nyíltan kijelentették, hogy nem szankcionálnak (Kína, Szerbia). Mások hallgatnak, de nem fognak szankcionálni. A világ népességének több mint negyedét kitevő Kína és India köztük van, de további méretes országok is (Irak, Irán stb.). Velük továbbra is szabadon lehet kereskedni az oroszoknak. Kevés fantázia elég ahhoz, hogy a korábbiaktól kissé eltérő módon, de így is minden szükséges beszerezhető, ráadásul a dollárt mint a főhatalom pénzét ki lehet kerülni (az eurót is).

A pénzügyi szankcióknak azonnali nem várt kellemetlen hatása van a szankcionáló felekre is. Igaz, hogy az oroszok körülbelül ötszázmilliárd dollárja van lakat alatt, de az Oroszországban lévő, mintegy százmilliárd dollár értékű nyugati
pénzügyi eszköz sem mozog, ráadásul jó része leértékelődő rubelben van. Ha az EU-tagok, főként a németek tényleg elhatároznák, hogy maguk zárják el a még működő gázcsapokat is, nem tudom, hogyan működne a német gazdaság.

Az Egyesült Államok a legjobb indulattal és főként jó drágán tud csak egy kis gázpótlást biztosítani. Ha nem zárják el a gázt Európában, az oroszok szép napi bevételhez jutnak. Távolabbi országokat – akiknek a konfliktushoz semmi köze nincs – is érzékenyen érint a háború. Az orosz és ukrán gabonaszállítmányok nem érkeznek a földközi-tengeri térség országaiba, Olaszországba sem, ahol ezekre égető szükség van. Majd szállít az Egyesült Államok jóval drágábban.

Összegezzük, hogy kit hogyan érintenek a szankciók. Akiknek szánják – az oroszok – nehezen, de túlélik. Jelentékeny belső ellátási gondjuk nem lesz, bevethető fegyverük van bőven. Gazdaságuk ugyan relatíve kevés GDP-t termel, de annak döntő része anyagi természetű és nem szolgáltatás, tehát a mindennapi ellátást és a hadsereg igényeit szolgálja ki. Háborúban a műkörmöst kevesen keresik. A „megértő” országok nagyrészt pótolni tudják, amivel a szankciók megkárosítják az oroszokat.

A szankcióélharcos EU a legtöbbet veszítheti, főként hosszabb távon: a termékei és gazdasága versenyképességét. A gyenge lábon álló energiaellátás még bizonytalanabb és főként jóval drágább lesz. Az ukránoknak küldött fegyverek miatt a háború után is számíthatnak az oroszok rosszallására. Nettó nyertes az Egyesült Államok. Nincs olyan veszély, hogy a fegyveres konfliktus oda is elér. Ami nekik fontos, ott nincs szankció, vígan adnak-vesznek az oroszokkal, ráadásul nyílnak részükre vonzó új piacok a konfliktus miatt.

Európa és Oroszország a kiegyensúlyozott gazdasági kapcsolatokhoz pedig csak hosszú idő után tud majd visszatérni, ha egyáltalán. Európa egyedül marad, gazdasága, versenyképessége tovább romlik a várható magas energiaárak miatt. Eközben az oroszokat a piaci kényszer ráviszi, hogy sokkal közelebb kerüljenek Kínához és Ázsia más, népes országaihoz.

Mindenképpen felmerül a kérdés, hogy az ukránokat mi vitte abba az irányba, hogy a minszki megállapodásból viccet csináljanak, és rögtön meg is fejeljék azzal, hogy ők bizony tagjai kívánnak lenni a NATO-nak. Ez adta a háborúhoz a gyújtótöltetet. Évezredes tapasztalat, hogy a felek között a mindkét fél részére elfogadható egyezség tárgyalások (diplomácia) útján jöhet létre. A végén mindkét fél nyertes, legfeljebb nem a kívánt mértékben. Ukrán nemzeti érdek volt-e, hogy a feszültséget Oroszországgal tovább élezzék, és megkockáztassanak egy háborút? Aligha. Ugyanakkor a főhatalom ukrán semlegesség esetén sokat veszíthet, stratégiai előnyöket, és komoly anyagi veszteségek is érik, hiszen szépen berendezkedett az országban.

A napnál világosabb, hogy senki sem mentesítheti a támadó felet a felelősség alól. A háború ugyanis nagyon is negatív végösszegű játszma, ahol mindkét fél csak veszít. A győztes azzal vigasztalja magát, hogy ő kevesebbet veszített. Jelen esetben a „nevető” harmadik (a főhatalom) nyerhet csak. Kérdezni sem kell, hogy kinek volt érdeke
a háború, és ki biztatta fel az ukránokat. Úgy tűnik, hogy ezt a nemmel szavazó és tartózkodó államok is így látták az ENSZ-ben, és a bátorságuk sem hiányzott.

Boros Imre
közgazdász