A korábbi nagy ívű történelmi változások időhorizontjához hasonlítva szinte minimális idő volt szükséges ahhoz, hogy a globalizmus felszíni jelenségei szinte teljes terjedelemben ellepjék a Nyugatnak mondott országok élettereit. Három évtizeddel előbb, ha a globális jelző megjelent, ahhoz többnyire valamiféle természeti jelenség kapcsolódott. A légköri jelenségek globálisak, beszéltünk a nyersanyag- és energiahordozók globális nagyságrendjéről, esetleg az emberiség létszámának globális jövőbeli alakulásáról, a pusztító járványok globális visszaszorulásáról. Később volt már szó a piacok és a gazdaság globális voltáról is. (Először Kádár Béla volt MDF-es miniszter élt előszeretettel ezzel a szófordulattal.)

Nincs még egy évtizede annak, hogy a globalizmus egyes antiszociális „termékei” is rázúdultak Európa nyugati felére és Észak-Amerika országaira. Ma ott tartunk, hogy követelik maguknak a hagyományos léptékű, örök emberi létmódok felszámolását és az ő szokatlan, taszító normáiknak kritika nélküli átvételét. A hagyományos közfelfogással homlokegyenest ellenkező jelenségek egész sorát hirdetik meg kötelezően követendő normának. Mindeddig az emberek mozgása államok között jogilag pontosan szabályozott körülmények között, államközi egyezményekben rögzített módokon volt lehetséges. Ma az ide-oda császkálás az „új ige” szerint elidegeníthetetlen emberi jog.

Korábban az államok saját polgáraikról gondoskodtak, ma kötelesek minden nem várt jövevényről gondoskodniuk. Nem volt annyira régen, amikor a férfi és női nemi szerepekből kilépőket vagy büntették, vagy jobb esetben deviáns betegként tartották nyilván. Ma mindezeket az egyre szaporodó, a hagyományos családformát is megkérdőjelező eseteket kanonizált, egyenrangú normaként illene kezelni. Ami az Európai Uniót illeti, onnét már hivatalos formákban is zúdulnak ránk az új globalista normakölteményekre alapított „európai értékek”, anélkül hogy az európai népeket az ügyekben valaha is megkérdezték volna, akarják-e? Az évszázados értékeket ezen új értékek átvételével kívánják e lecserélni?

Mi, magyarok a migrációra mint „alapvető” emberi jogra népszavazáson rákérdeztünk, és elsöprő volt az elutasítás. Idén április 3-án azt is megkérdezzük, hogy a gyermekeinkre zúdítani szándékolt „európai” értékeket saját értékként fogadjuk-e el. Nem lesz meglepetés, ha ebben az esetben sem kapkodunk két kézzel az új európai értékek után. Mi nem vagyunk euró­pai értékeket képviselő nép talán? Joggal vetődik fel a kérdés, hogy mennyire áll szilárd alapokon a globalizmus, ha ilyen vakmerő – kétséges kimenetelű – rohamra mert indulni a Nyugat társadalmai ellen azok évszázados, közösen vallott értékeinek megsemmisítésére és azoknak felülről diktált „értékekkel” történő cseréjére.

Mi az a szilárd alap amire támaszkodik? Nyilvánvaló, hogy olyan ügyekkel kell foglalkozni, amelyek a társadalmak figyelme elől hosszú ideig elzárva maradtak. Megkerülhetetlenné válik a titokban tartott nagy nemzetközi építkezés legfontosabb mozzanatainak láthatóvá tétele. Ezt a történelemtudományoknak lett volna a „hivatásuk” feltárni, de ezzel adósak maradtak. Válaszra vár az is, hogy az érintett és az új „európai értékekkel” elárasztott államokban miért nem lépett automatikusan akcióba az államhatalom, noha a máig érvényes törvények szerint ezt kellett volna tennie.

Mégis az ellenkezője történt, azokat a hivatalos minőségükben intézkedésre feljogosítottakat vegzálják, félemlítik meg vagy távolítják el a posztjukról, akik határozottan lépnek. A globalista alépítménynek sok kritériumnak kell megfelelnie. Már a titkos építkezés kezdetétől világosnak kellett lennie, hogy a végcél nem más, mint a hagyományos családon és nemzeteken alapuló társadalmi rend eltüntetése és egy merőben új társadalmi rend világméretű meghonosítása. Mindezt az érintettek véleményének mellőzésével, tehát antidemokratikus módon.

Ezért szükséges a titkolózás. Remélem, azok, akik ezt összeesküvésnek tekintik, már nem minősülnek elmeháborodottnak. Érthető, hogy a célt az érintettek (a jövőbeni vesztesek) előtt hétpecsétes titokként kellett nagyon sokáig tartani. Amikor a cél érdekében mégis szervezett akciókra került sor (forradalmak), könnyen emészthető, üres, olcsó, de szimpatikus ígéreteket kellett elterjeszteni (szabadság, egyenlőség, testvériség). Ha sikerült a rendszert megdönteni, ezeknek éppen az ellenkezője, terror, diktatúra valósult meg, ahogyan 1789-ben Franciaországban vagy 1917-ben Oroszországban.

Sejteni lehetett, hogy az átalakulás ellen lesz ellenállás az érintett be nem avatottak részéről. A fenti felsorolásból jól kivehető, hogy az építkezés hosszú ideig tartott, nem mellőzhette a veszélyeknek való kitettséget sem, és ami a legfontosabb, rengeteg pénz kellett hozzá. A pénzt azok adták, akik a tervezett nagy ívű társadalomátalakításban a győztesek oldalára kívántak kerülni. Szép számmal akadtak. A kereskedelemből és a növekvő gyarmatbirodalmak kifosztásából jutottak irdatlan vagyonokhoz.

Először Angliában fordult elő, hogy egy uralkodógyilkosság után a következő kirakat uralkodói hatalmat legbelső lényegétől, a kormányzástól megfosztották, azzal, hogy az uralkodót, így az államot is örökös adósukká tették, amikor korlátlan jogosultságot szereztek saját magánpénzük ellenőrzés nélküli szaporítására (1694, a Bank of England alapítása.) A krónikus és egyre növekvő államadósság törlesztéseként az uralkodó a hadsereget és a flottát rendelte terjeszkedésük szolgálatába. A legfontosabb erőforrás, a pénzszaporítás kizárólagos joga tehát már több mind három évszázad óta a globalisták sajátja. Ez az a szilárd alap, amire támaszkodnak. Mellékes szempont, hogy ma már a magánpénzt dollárnak hívják.

A 19. és a 20. század teljes diadalt hozott a globalizmusnak. Sikerrel tört le minden ellenállást és semmisített meg minden nyugatellenes próbálkozást (Napóleon, a német Harmadik Birodalom). Ráadásul a legerősebb hagyományos szakrális birodalmat, Oroszországot is sikerült pénzügyi kényszerrel a saját oldalára átrántania. Európa második világháború utáni pénzügyi önállóságra vágyó kísérlete is hamvába holt. Az euró már a születése pillanatában a magánpénz-birodalom irányítása alá került. A lehetőség 1973 után nyílt meg arra, hogy a végső roham előtt a társadalmak átalakításához szükséges társadalmi infrastruktúrát a célterületeken létrehozzák és elszaporítsák. Erre a dollár előtti korlátok eltakarítása adott lehetőséget (szabadon mozgó árfolyamok, adóparadicsomok virágba borulása és a nyolcvanas évek pénzügyi deregulációja).

Adóból legálisan elmentett ezermilliárdok álltak rendelkezésre a világméretű szoft infrastruktúrák felállítására és üzemeltetésére. Egyetemi műhelyek, társadalomtudományi kutatók, korrupt politikusok hadait vásárolták meg. Közülük kerültek ki az ünnepelt társadalomtudósok, politikusok, közéleti emberek, újságírók stb. Babérok csak nekik teremtek. Ha véletlenül valahol nemzetérdekű politikai erő került hatalomra, azonnal beindult a megbélyegzés. Ma a hagyományos értelemben vett normalitás a társadalmi és kulturális élet valamennyi szektorában háttérbe szorult.

A végső nagy rohamra a 2008–2009-es pénzügyi összeomlás után szinte rákényszerültek a globalisták. Addigra teljes volt a szükséges felépítmény. A nyugati világgazdaságot mindenütt a globalizmus egységei hálózzák be (nagybankok, ipari és szolgáltató világcégek). Ami még kimaradt, azt igyekeznek lehetetlenné tenni, ilyen a Toyo­ta, a VW-csoport, Svájc legnagyobb bankja, a Credit Suisse Bank. Kézben van a véleményformáló média minden szektora.

Az Egyesült Államokban a demokraták, az európai színtéren a nagy pártcsoportok a globalisták tenyeréből esznek. Ha valaki kilép a sorból, azonnal jön a retorzió. Ahol nehézkes a haladás, ott „civilekkel”, vagyis az NGO-kkal akcióztatnak. Ezek közös jellemzője, hogy ellenőrizetlen külföldi forrásokból érkező pénzekből működnek. Félrevezető elnevezésükön kívül semmi közük a helyi civilekhez. A globalisták paramilitáris ideológiai rohamosztagai. Erőszakos rohamukat a normalitás ellen a kényszerhelyzetük indokolja. Egyrészt Európa keleti felén elemi ellenállást tapasztaltak az új „értékek” ellen. Kénytelenek emiatt az általuk oly gyakran hangoztatott törvényességet is félretenni, és a nyílt erőn alapuló zsaroláshoz folyamodni céljaik érdekében. Az általuk leuralt Európai Unió teljes bürokráciája ezt teszi. Ennél is nagyobb problémájuk, hogy a három évszázada szilárdan a kezükben tartott pénzügyi alépítmény is rothadásnak indult.

Magyarországot az 1867-es kiegyezéstől kapcsolták a rendszerre, majd 1981-ben, az IMF megjelenésekor újra. Kiderült, hogy az impériumuk alá tartozó elgyengült gazdaállamok adósságleveleit a befektetők olcsón már nem szívesen fogadják. Ráadásul a gazdaállamok némelyikében is működik némi hagyományos életösztön. Tartalékként már nemcsak magánpénzeket (dollár és euró) halmoznak fel, hanem az arany felé is fordulnak. Kénytelenek a kibocsátó globalista magánbankok (FED, ECB) a saját pénznemekben lévő adósságokat visszavásárolni, pedig ezeket korábban a közönség örömmel megvette.

Az amerikai központi bank és a European Central Bank ki van tömve a bajba jutott haszonállat államok (Amerikai Egyesült Államok, Görögország, Olaszország stb.) dollár és euró adósságleveleivel. Növekszik a globalista világbirodalom soha vissza nem fizethető adóssága és ennek kamatterhei is. A globalisták időzavarba kerültek, ezért kényszerültek arra, hogy csődközelbe juttassák saját magánbankjaikat. Ezt elkerülendő erőltetik a vállalkozások világszintű minimális adóját is. Most nyílik némi remény, talán megúszható az új „értékeken” alapuló világrend. A versenyfutás azonban gyilkos tempót diktál, ahol helyt kell állnunk.

Boros Imre
közgazdász