Kanizsa és Egerszeg…

2022. 02 18. 09:18

Üzenet egykori diákvárosomnak (12.)

Lovaskocsi és Volga. 1971-es felvétel Nagykanizsáról. Ekkor a város még sok mindenben Zalaegerszeg előtt járt, de ott is találkozhattunk ilyen életképpel.
Fotó: Fortepan/MHSZ

1969 és 1971 között volt középiskolás korszakomnak legszebb időszaka. Egyrészt azért, mert a kollégiumból való kirúgásom után jórészt magam osztottam be az időmet, másrészt kibővült kapcsolatrendszeremnek köszönhetően egyre inkább felfedezhettem Nagykanizsát. Magát a várost, annak közéletét, hangulatát, s érdekes egyéniségeit.

Korábban már említettem a Kanizsai Arsenalt, ami kizárólag a mi osztályunk tanulóiból állt. S ez volt a város akkori legjobb diákcsapata, amelyet csupán egyetlen osztály tanulói alkottak.

S ennek az együttesnek a tagjai a focipályán kívül is szoros közösséget alkottak. Kanizsaiak, egerszegiek, falusiak, sőt még más megyéből valók is.

A kapuban Haszon János, akivel a mai napig is szoros baráti kapcsolatban vagyok. Ha „Vizes” – ez volt Haszon János beceneve – nem védhetett, hát ott volt a kötcsei (Somogy megye – E.E.) Menegáti Károly, akinek testvérei is a vegyipari technikumban végeztek. A becsvölgyei Vörös Tibor méltó volt Bika becenevéhez, keménysége a mai napig emlékezetes. S ott, a védelemben vitézkedett Béres Gyula, vagy ahogy mi hívtuk Bőr, aki úgy tudta megrúgni a labdát, hogy annak röppályáját fizikatanárunk sem tudta kiszámítani. Gyula aztán később az akkor még szabadabb világot választotta, s az érettségi előtt Svájcba disszidált. A tófeji Jordán Árpádot nem csak magas termete hasonlította az egykori portugál klasszishoz, José Torreshez, hanem hasznos játéka is.

A Kanizsai Arsenal. A felső sortól, balról: Haszon János, Menegáti Károly, Vörös Tibor, Béres Gyula, Szijártó Géza, Ekler Elemér, Kovács Károly, Reicher Zoltán, Kovács Lajos és Farkas Dezső. Sajnos Jordán Árpád fotója hiányzik…
Fotó: archív

Az óhídi Szijártó Géza kemény és kérhetetlen védő volt. A tótszerdahelyi Reicher Zoltán már szülőfaluja felnőtt csapatában is helyet követelt magának. A letenyei Kovács Károly a középpályán ugyancsak felnőtteket megszégyenítő játékkal segítette csapatunkat.

A középpályán a zalaszentbalázsi Kovács Lajos, „Aszkéta” becenevéhez méltó sallangmentes, de igen hasznos játéka révén a csapat nagy erőssége volt.

S elérkeztünk a csapat „keresztapjához”, Farkas Dezsőhöz, aki nagy Arsenal-szurkolóként javasolta ezt a nevet. Nem volt ellenvetés, ezen a néven léptünk pályára éveken keresztül. Jasin – ez volt Farkas Dezső beceneve. Sosem értettük, hogy miért hívták úgy – már jóval előtte, hogy megismertük –, amikor egy nagy tehetséggel megáldott mezőnyjátékos volt, s nem kapus. S ezt még az Olajbányász, majd a ZTE kiváló labdarúgója, Soós István is elismerte, aki egyébként kortársunk, s a nagykanizsai Mező Ferenc gimnázium diákjaként ellenfelünk is volt. S ennek a csapatnak lehettem tagja, vékonydongájú játékosként, zalaegerszegiként.

A nagykanizsai Sétakert napjainkban. A ma már nem létező pályáján több mérkőzést is játszottunk.
Fotó: Zalatáj

Nagy fájdalmam, hogy a Kanizsai Arsenalról nem maradt csapatkép. Akkoriban talán nem is gondoltunk arra, hogy szóljunk egy fotósnak, hogy örökítse meg középiskolás korunk egyik legszebb emlékét.

Ma már sokkal könnyebb lenne. Elő a mobiltelefonnal, aztán kész…

Ám úgy érzem, hogy minden felvételnél többet ér az az emlék, ami az agyunkban raktározódott el. Gyermekkorunk végének, ifjúkorunk kezdetének az az időszaka, aminek emléke végigkísért bennünket napjainkig. S akik már nem lehetnek velünk, azokra úgy emlékezünk, hogy őket nem „lecserélték meccs” közben, hanem előrementek, hogy azt a bizonyos égi focipályát előkészítsék nekünk is.

Ekler Elemér
(Folytatjuk)

 

Kanizsa és Egerszeg… (10.) (2021.12.14.)

Kanizsa és Egerszeg… (11.) (2022.01.25.)