Üzenet egykori diákvárosomnak (11.)

A téli szünetet követően – az „átmeneti szálló” rövid ideig tartó igénybe vétele után – a Nagykanizsa, Eötvös tér 28-as szám alatti házban vertem tanyát Hackler János nyomdászmester lakásában albérlőként. Diákkorom talán legszebb időszaka következett, egyrészt Hackler úr és kedves felesége szigorú, de szeretetteljes felügyelete mellett, másrészt a szabad időbeosztás jótékony hatása miatt.

Kollégiumból kirúgott diákok voltunk Haszon János osztálytársammal, akit a mai napig barátomnak tarthatok. Ez a kizárás nem okozott komoly gondokat, hiszen a kapcsolatok működtek a kanizsai osztálytársakkal és a barátokkal is.  A mai napig élénken él bennem Haszon Jancsi nagyszüleinek Magyar utcai vendégszerető fogadtatása. S mintha az osztálytársaink is más szemmel néztek volna ránk.

Az igazi meglepetést azonban magyartanárunk, Kiss Gizella okozta. Olyan leányregénybe illő fordulat volt az, amikor névnapi felköszöntése után, az óra végén – a többieket kiküldve – Haszon Jancsit, s engem magához hívott. Tudom – mondta szemlesütve –, hogy maguk valami csalafintaságot követtek el, s ezért már nem kollégisták. Talán nincs is elég ennivalójuk – s nekünk adta a névnapjára kapott csokoládékat, édességeket.

Máig nem felejtem el ezt a gesztust az egykori apácától, a mi magyartanárunktól, akinek az akkori világhoz is volt érző kapcsolódása. Dolgozatot íratott velünk azzal a címmel, hogy „Sikerült és én boldog voltam”. Én sem vallottam szégyent, mint önjelölt firkász, de a pálmát zalaszentbalázsi barátunk, Kovács Lajos vitte el. Cipőfűzőjének megmentését ecsetelte dolgozatában, amit az egykori apáca tanárnőnk újszerűnek és nagyszerűnek értékelt.

Kollégiumi csínytevésünk következménye volt, hogy – magyarán mondva –kirúgtak bennünket a KISZ-ből is. Ennek ellenére kétszer is részt vettünk barátaimmal a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség építőtáborában. No nem sztrájkszervezőként voltunk jelen, hanem azért, mert a baráti összetartás még a nyári szünetben is hiányzott. Először Balatonszabadi-Sóstón, majd Szabadbattyánban építettük az M7-est és a szocializmust. KISZ-en kívüli lelkes fiatalként.

Csoda lett volna, ha itt is zökkenőmentesen zajlik minden. Balatonszabadi- Sóstótól nem messze volt a leánytábor. Az egyik este meglátogattuk. Ártatlan beszélgetés történt csupán – talán még munkásmozgalmi dalokat is énekeltünk közösen –, amikor megjelent a szigorú táborvezető. Adatfelvétel, nevek rögzítése után szabadulhattunk.

Másnap hajnalban, az ötórai zászlófelvonáson táborparancsnokunk meglehetősen szigorú hangon szólt a felsorakozó építőtáborosokhoz: „Tegnap este a szomszédos leánytáborba két táborosunk illetéktelenül behatolt. Szerencsére a nevüket rögzítették: Vízmelléki János és Levente Elek álljanak elő!”

Senki sem mozdult. A táborparancsnok a hivatalos névsor áttekintése után elégedetten állapította meg: a kihágás nem a mi táborunkhoz köthető.

Hát igen… Ilyen kalandra csak inkognitóban szabad vállalkozni.

Ekler Elemér
(Folytatjuk)

 

Kanizsa és Egerszeg…(10.) (2021.12.14.)