A hétköznapokban használt egyes fogalmak – főként a politikában – már régen elveszítették eredeti jelentésüket, mégis úgy használjuk őket, mintha azok eredeti tartalma megmaradt volna. Magyarország a rövid életű, elfuserált köztársasági (Károlyi Mihály) időszakot követően és a tanácsköztársaságnak (Kun Béla) mondott véres diktatúra után 1920-ban ismét visszaállította a királysági államformát.

Király 1920 után ugyan nem ült a trónra, az ország első számú vezetője – államfő-kormányzóként – Horthy Miklós volt. A formula annak a korábbi történelmi időszaknak volt a másolata, amikor király híján Hunyadi János hét évig (1446–53) szintén kormányzóként és ideiglenesen vezette az országot. Ez felelt meg az ezeréves magyar alkotmánynak.

Az 1920 utáni negyedszázadot az erős köztársasági elnökkel rendelkező köztársaságtól az különböztette meg, hogy a kormányzói poszt – annak nem definiált, de ideiglenesnek elképzelt időtartama miatt – nem képezte sorozatos választások tárgyát. Néhány liberális még ma is élcelődik, hogy 1945-ig királyság voltunk, királyunk nem volt, csak lovas tengerész kormányzónk. Az ország berendezkedése lényegét tekintve köztársasági volt, rendszeres parlamenti választásokkal, pártokkal, a köztársasági léthez fogható, kiterjedt demokratikus jogosítványokkal, szabad sajtóval és törvényekben definiált közigazgatással.

Néha nem a történelmi kényszerek, hanem a közönség meg- és félrevezetésének szándéka a vezérmotívum bizonyos oda nem illő megnevezések használatával. Ez történt a náci elnevezés felcserélésével fasisztára. A náci helyett azonosításként a fasisztát először a volt Szovjetunióban alkalmazták, vélhetően a diktátor Sztálin parancsára, de mindenképpen beleegyezésével. Szerette volna ugyanis elkerülni, hogy a német nácik pártjának elnevezését széles körben ízlelgessék. Az magyar fordításban ugyanis az nem más, mint „nemzetiszocialista munkáspárt”.

Ezt az elnevezést orosz nyelven is hűen, az eredeti értelmét megtartva lehetett volna csak visszaadni. Az elnevezésben két szó is nagyon zavarhatta Sztálint és köreit, a szocialista jelző valamint a munkásságra utalás. A szocializmust és a munkásságot is örökre kisajátított ideológiai totemoszlopként kezelték a szovjetek. Mi az, hogy a náciknak is, akikkel élet–halál harcot folytattunk, szocialista és ráadásul munkás volt az állampártjuk, mint a miénk? Még majd elkezd ezen elgondolkodni az egyszerű szovjet állampolgár is, no még csak az kellene! Arról nem is beszélve, hogy valóban, több pozitív intézkedést is hoztak a nácik a népjólét érdekében. Azért, mert erről sok szovjet katona a helyszínen (Németország) tudott értesülni, őket internálták.

A pártnév hasonlósága sürgősen elkerülendő, legyenek akkor a nácik mától inkább fasiszták. Lettek is, de nemcsak keleten, nyugaton is a mai napig csak elvétve megy a nácizás. Leggyakrabban, ha a németeket akarják zavarba hozni, hogy ők nácik voltak, és ha valami nemtetszőt csinálnak vagy mondanak, rájuk mondják, hogy ma is azok. Főként, ha a politikailag korrekt fősodortól eltérő politikára gondolnának. Ez a nem kívánt bélyeg a németek tömegeit tántorítja el olyan gondolatoktól és cselekedetektől, amelyekre óhatatlanul szükségük lenne. Kizárja őket abból, hogy a politika szélesebb skáláján választóként megnyilvánuljanak, ehelyett politikai karanténban vannak.

Ezt a legutóbbi német választás kitűnően mutatta be. Jól tudjuk, hogy az olasz eredetű, és máshol is követett fasizmus (Spanyolország, Argentína) sokban volt hasonló a náci rezsimhez, mint például az állam mindenhatóságának szeretete, az egyszemélyi vezetés középpontba állítása (Mussolini, Franco, Salazar, Perón), de sokban különbözött is.

A nácik megvallottan masszív és tettleges antiszemiták voltak, míg ez nem volt elmondható a fasiszta államalakulatokra. A fasiszták esetében általában nem is zavarta a Nyugatot az érintett államok fasiszta jellege. Nagyon hamar kitűnő kapcsolatot építettek ki például Franco Spanyolországával. A náci jelző fasisztára cserélése sokkal több volt annál, mint puszta elnevezéscsere. Emögött nagyon hasznos politikai megfontolások rejlettek, és évtizedekig jól működtek, részben ma is működnek.

Térjünk rá ezek után a mai közönséget megvezető elnevezés-szóvirágra, a mindennap használt jobb és bal, jobboldali és baloldali mantrázásra. A jobb és bal mantra, hasonlóan az előző megvezető elnevezésekhez, valós, korábbi – de mára nagyon is meghaladott – történelmi gyökerekre vezethető vissza. Az elnevezések megértéséhez fel kell idézni a kapitalizmus rendszere történeti fejlődését.

A kapitalizmus két társadalmi csoport folytatólagos és kibékíthetetlen érdekellentétére épül: a tőketulajdonosokéra és a munkavállalókéra. Folyamatosan egymásnak feszülnek, mert a termelésben létrejött új értékből mindkettő nagyobb hányadot szeretne biztosítani magának, a tőkés magasabb profitra, tőkéje gyorsabb megtérülésére vágyik. Nem szeretne a tőkék versenyében lemaradni. A munkavállaló pedig jobb életet szeretne, és ezért küzd több bérét.

A két ellentétes érdekcsoport küzdelme sokáig nemzeti keretekben zajlott. Már akkor is volt olyan nemzetállam – mint a császári Németország –, ahol felismerték a két érdekcsoport közti társadalmi béke jelentőségét. Bismarck kancellár reformjai ezt példázták. Létrehozta a munkások részére a kötelező betegbiztosítást és a nyugellátást a felek – munka és tőke – közös tehervállalásával. Sikerült az utcai küzdelmekig fajuló érdekellentéteket hosszú időre megszüntetnie, és nagyon gyors gazdasági és katonai felzárkózást elérnie. Híres mondása volt, hogy „befogod, és szolgálsz” (Maul halten und weiter dienen).

Ebben a felállásban logikus volt politikai jobb- és baloldalakról beszélni, Bismarcknak sikerült a korábban kiélezett ellentétet kisimítania. Az első világháborút emiatt még a baloldali szociáldemokraták is támogatták, mert nemzeti érdekükként kezelték. Ezzel a nemzeti egységgel akarta Bismarck a nemrég, 1871-ben megalkotott németek birodalmát stabilizálni. Később, a Harmadik Birodalomban a nemzeti egységet már csak tűzzel, vassal és terrorral sikerült összerakni. Ez már nem a német nemzet birodalmáról, hanem a németek világbirodalmáról szólt. Az egység összekovácsolásában sokat nyomtak a latban az elért kiemelkedő gazdasági sikerek 1933–38 között.

Ez az egység már egy nemzeti alapú, de terjeszkedő globalizmus céljait szolgálta, amit az élettér (Lebensraum) növelési célja juttatott kifejezésre. A kapitalizmus Marx szerint is szabadversenyes szakaszát kezdte gyorsuló ütemben felváltani a nagy társaságok nemzetközivé válása. Erre a korabeli pénzrendszer (aranyalapú, standard) is lehetőséget nyújtott, hiszen a pénzek (tőkék) mozgása korlátozásoktól mentes volt.

Ha ezt a politika nyelvére fordítjuk, a tőkésosztály megelőzte a munkásosztályt, amikor nemzetközi méretekben foglalt el pozíciókat, tehát globalizálódott, miközben a munka maradt nemzetállami keretek között. A tőke globalizálódása a II. világháború után a dollár világpénzzé történő válásával öles lépésekkel haladt előre, hiszen a globalista magánpénz előtt gyorsan minden korlát megszűnt. Privatizáció, dereguláció és liberalizáció lettek a jelszavak.

Nemzeti szinten egyre inkább elvált egymástól két politikai vonulat, de nem jobbként és balként, hanem vegyesen. Az egyik változatlanul a hazai érdekeket vallotta elsőnek. Őket nagyon is elavult módon és megtévesztően ma is jobboldalnak nevezzük. Nem az történt azonban, hogy a két érdekcsoport jól elkülönült volna egymástól, éppen ellenkezőleg.

A globalizált tőke által vezényelt megtévesztésnek az is a mestertervébe tartozott, hogy globalista hívőket mind a két tradicionális történelmi oldalba bejuttasson, miközben a politikai globalizálódást sokáig mereven tagadta és ma is tagadja, helyette kóros összeesküvés-elméletekről beszél. A globalista érzelmű és érdekű politikai aktoroktól, bár nagyobb számban koncentrálódnak a tévesen baloldalnak nevezett térfélen, a jobboldalnak hitt osztagok sem mentesek.

Ha az Egyesült Államokat vesszük alapul, a republikánus pártról szokták mondani, hogy jobboldali, és az amerikai érdekeket tartja elsőnek. Ez több elnökükről sem volt elmondható, egyebek mellett az egész Bush családról sem, de McCainről vagy éppen Mitt Romney-ről sem. A Helmut Kohl utáni német CDU ma is jobboldalinak és kereszténynek vallja magát, de ki merné azt mondani, hogy ennek megfelelően patrióta és keresztény módon viselkedett az elmúlt évtizedben? Hazai példánk is van bőséggel.

A rendszerváltás első éveiben kormányzó, magukat jobboldalinak mondott politikai erők soraiban is jócskán találunk a patrióta vonaltól messze eltávolodott embereket. Az okok között a sértődöttség mellett személyes érdekek is meghúzódnak. A hazai baloldalnak gondolt alakulat sokkal tisztábban globalista. Itt már vita nincs, minden hajdani patriótát régen eltávolítottak. Ők nyíltan vállalják a globalizmus „értékeit”.

Egy részük a korábbi kommunista globalistákból konvertált balliberális globalista. Integrálásuk a balliberális globalista osztagokba játszi könnyedséggel történt meg. A neo-globalisták törzskara pedig szinte kivétel nélkül külföldi műhelyekben lett kiképezve, és a feladatra hazaküldve.

A hajdani csúcsglobalista csapat, az SZDSZ elvégezte feladatát, lejáratódott és kámforrá vált. A valós politikai vonulatok tisztán látása nagyon fontos, mert az urnáknál a döntés az, hogy mi az előbbre való: a magyar érdekek vagy a globalizmuséi. Nem szabad valami értéket ott keresni, ahol már régóta nincs. A baloldalinak címkézett globalistákon a társadalmi szolidaritást számon kérni hasztalan.

Itt az ideje, hogy a bal és jobb politikai felosztást a közbeszédben a globalista és a patrióta váltsa fel, és a globalistákat, a régi mantrát mellőzve, ne vonakodjunk megnevezni tetteik és nyilatkozataik alapján, akár bal- vagy jobboldalinak hirdetik is magukat.

Boros Imre
közgazdász