Üzenet egykori diákvárosomnak (10.)

Azzal bocsátott el szigorú igazgatónk, hogy a téli szünet után már nem vagyunk kollégisták. Tizenhat évesen fogalmam sem volt arról, hogy mi bűnt követhettem el, hiszen csak azt tettem, amit a természet követelt.

Otthon, Egerszegen kezdetben semmit sem vettek észre, úgy utaztam vissza Kanizsára a téli szünet után, mint akit tárt karokkal vár a Zrínyi Miklós fiúkollégium.

Közel az iskolához, fizikatanárnőnk rokonságához tartozó albérletben kötöttem ki, ha jól emlékszem, négyen laktunk egy szobában. Ráadásul egy kupleráj volt a „lakosztály”. No nem tiltott üzletszerű kéjelgés zajlott itt, hanem tökéletes rendetlenség, felfordulás, kosz…, soroljam még? Sokáig nem titkolhattam otthon kirúgásomat a kollégiumból, mert ment a hivatalos levél Zalaegerszegre.

Édesanyám volt a parancsnok a családban, édesapám „csak” egy aranykezű műbútorasztalos. Anyám vonatra szállt a nővéremmel, s a Kazinczy úti albérletbe érkezve szóhoz sem jutott. Ő, akinek a „padlójáról is enni lehetett”, akinél a kilincsek, s a küszöbök fényesen csillogtak, akit a rendőr megbüntetett, mert hajnali öt órakor a porrongyot kirázta a Rákóczi úti ház ablakán, elképedve nézett körül, aztán leült, s csak ennyit mondott, de azt hangosan: azonnal csomagolj!

Két óra sem tellett el, s egy olyan albérletet szerzett, amire nagy szeretettel gondolok vissza. Hackler János és kedves felesége Eötvös téri lakása lett az új otthonom.

Milyen érdekes a sors. Mondhatnám nagyképűen, hogy „szakmai” közösségbe kerültem János bácsival, a nyomdásszal, igaz ő akkor nem tudta, hogy egy önjelölt firkász az albérlője, aki ugyan teljesíti szülei kérését, mielőtt „papírpusztító” lesz.

Édesapám – aki egykor kiváló ökölvívója volt Zalaegerszegnek – galamblelkűen egyszer már segített kanizsai tévelygéseim során. Precízen rendbe hozta a fiúkollégium tanulószobájában elkövetett rongálásomat. Az FTC-hez és a ZTE-hez való kötődésemet ugyanis a padba vésve adtam tudtára a világnak, legalább is a kollégium Újpest, Honvéd és Vasas szurkolóinak.

Apám következetes ember volt máskülönben. Csak annyit mondott: Ha a gyerek nem emberli meg magát, hát hazajön. Majd itt szem előtt lesz…

S mit csinált a gyerek, akinek megszűntek a kollégiumi kötöttségei? Nem akkor tanult, amikor azt a tanulószoba órarendje előírta. Nem akkor találkozott kanizsai barátaival, amikor esetleg kimenőt kapott.

Szabadabb lettem. Több baráttal, több kanizsai kapcsolattal. Olyan barátságokkal, amik most is élnek.

S persze a korral együtt járó természetes kapcsolatok sem maradtak el. Már nagyfiúnak hittem magam, aztán rajtam nevetett egy Sneff téri (ma Múzeum tér) leány ikerpár: felváltva  jöttek a randevúra, s csak néhány hét után jöttem rá.

Az igazi barátságok ekkor kötődtek: amolyan véd- és dacszövetségek: Farkas Dezsővel, Haszon Jánossal, az osztálytársakkal, a Mező-gimnáziumba járó Polai Dezsővel, aki élő rock-lexikon volt. S ekkor disszidált Svájcba Béres Gyula barátunk.

Ők bizonyos értelemben sorstársaim voltak. Ám ott voltak az osztálytársaim, akik ha nem is vállalták látványosan a mi lázadó szellemünket, de mögöttünk álltak. Így volt ez az osztály egy igazi közösség, ezért is találkozunk ennyi év után is rendszeresen.

S hogy mi lett az albérlet adta nagy szabadság következménye? Egy kiteljesedett tinédzser kor, s a korábbinál jobb tanulmányi eredmény.

Az élet bizony produkál furcsaságokat. Szerencsére…

Ekler Elemér
(Folytatjuk)