A magán világpénz kiterjedt infrastruktúrája (2.)

Az előző részben reményeim szerint sikerült tisztázni, korunk globalizmusát minden korábbi korok ilyen típusú törekvéseitől az különbözeti meg, hogy korábban államok saját erőforrásaikra támaszkodva fogtak birodalmak építésébe, míg korunk – mára egyre több nemzetállammal konfliktusba került – globalizmusa nem kötődik konkrét államokhoz, hanem működtetését a világméretűre duzzadt magánpénz és a pénz mögött álló személytelenségbe burkolódzó tulajdonosok végzik a közvéleménytől gondosan elzárva, saját létüket is szenvedélyesen tagadva.

Korunk globalizmusában az egyes globalista gazdaállamoknak (korábban a brit világbirodalomnak, manapság az Egyesült Államoknak) annyi szerep jut, hogy főként államuk zászlaja alatt indulnak el globalista küldetések. Ezek a küldetések nagyobb részt nem az általuk képviselt nemzetállamok érdekeit, hanem a pénz-világbirodalom érdekeit szolgálják. Trump ennek szeretett volna véget vetni.

A módszerrel a pénzbirodalom terjeszkedésével járó minden felmerült konfliktus és probléma azonban nehézség nélkül a gazdaállam felelősségi körébe utalható, a haszon a pénzbirodalomé, a költség a gazdaállamé, miközben a pénzháttérhatalom urai rejtve maradnak. A kínzó aktualitások miatt válaszokat kell keresnünk, hogy milyen módszerekkel épült fel a gazdaállamokban – de manapság a nyugati országcsoport szinte mindegyikében – az a hatékony infrastruktúra, amely a globalista „világmegváltók” céljai elérését szolgálja.

A hírmonopóliumot szerezték meg először a globalisták. Soraikban kezdetektől a kereskedelemben és a pénzkereskedelemben érdekelt egyének játszották a fő szerepet. Kedvenc gazdasági filozófiájuk a merkantilizmus volt. Ennek fő tétele, hogy az új érték a kereskedelemben keletkezik, hiszen amikor megfordultak rakományaikkal az Újvilágból, pénzük megsokszorozódott. A hírmonopólium hatékonyságára példaként: az a hamis hír terjedt el 1815-ben, hogy Waterloo-nál Napóleon győzött. Az angol államkötvények piaca összeomlott, és a globalizmus egyik máig emblematikus családja ezen hatalmas spekulatív vagyont csinált.

Hazánk közelmúltbeli példáján maradva az első négyszázezres békemenet létszámát a „vezető” nyugati lapok vezényletre egyöntetűen nyolcvanezerre „becsülték”, néhány vérmesebb pedig egyenesen kormányellenes megmozdulásról beszélt. Nyugaton ez volt a (hamis) hír… Az ellenőrzésük alatt álló vezető hírügynökségeknek ma is nagy a befolyásoló képességük, de reményeink szerint hamarosan közelítenek a hajdani TASZSZ sorsához, ahol a hírek mindig korrekcióra szorultak. (Nem Moszkvában, hanem Jerevánban, és nem osztogatják, hanem fosztogatják a Ladákat.)

Azokban az országokban, ahol stabil szakrális államrendszerek működtek, szükség volt az óvatosságra is. A titkos társaságok ugyan eredményesen működtek, de néha mégis lebuktak (hazánkban a Martinovics-féle összeesküvés). Hazánk modern globalista (1867 után) behálózása idejére az államhatalom is elég alaposan be volt szőve a globalista hálóba. Parlamenti vitát kellett arról folytatni az I. világháború előtt, hogy ha egy képviselő tagja egy titkos páholynak, és választania kell, parlamenti vagy éppen a páholyban tett esküjéhez legyen hű, mit kell tennie. A kérdés megválaszolatlan maradt. (Bővebben Raffay Ernő könyveiben.)

Kiemelkedően fontos a globalisták lendületes térnyerése a gazdaságban. Erre az ideális idő az I. világháború után jött el. A romokban lévő Európa mindkét országcsoportja rá volt utalva a dollármagánpénz „segítségére”. Jött is a segítség, amit lehet, felvásárolt, a vesztes és a győztes országokban egyaránt. A legnagyobb „kedvezményezett” értelem szerint a vesztes Németország lett. Sorozatban kerültek ki az addig német nemzeti tőke kezén lévő élen járó cégek.

Kiemelt célpont volt az autóipar, ami érthető, hiszen a világ a közúti motorizáció útját taposta, és mindkét robbanóüzemű motort (Otto és Diesel) történetesen Németországban fejlesztették ki. Az akkor német piacvezető Opel Műveket 1928-ban vásárolta meg az éppen világelsőségre törő General Motors. Azóta is nagyon komoly a törekvés, hogy minden, a szektor nem a fősodorral menetelő gyártóját, ha lehet, eltüntessenek, de legalább meggyengítsenek. Így jár a korábban az Amerikában piacvezető Ford Művek, aminek globalistaellenes tulajdonosa közismert amerikai patrióta volt.

A legutóbbi „szabadpiaci” verseny először a japán Toyotának, legutóbb pedig a német Volkswagennek ártott nem keveset. Közismert, hogy a Volkswagen-csoportot (mintegy tíz gyártóból áll) egy családi vállalkozás (a Porsche és a Piech család) tulajdonolja a Porsche Holdingon keresztül többségi részvényesként. Nem sorolhatók tehát az arctalan részvényesek által uralt globalista cégbirodalom osztagaiba.

Külön nagy gondot fordítottak a bankszektornak az uralmuk alá vételére. Ez a mozgás a II. világháború után lett hangsúlyos, hiszen a magándollár igazán azóta hasít igazán. Több nekifutásra, de végül is eredményesen szűnt meg a nemzeti tulajdonlás a kiemelkedő jelentőségű európai pénzintézetekben. A legnagyobb német pénzintézet, a Deutsche Bank már közvetlenül a II. világháború után célpont volt. Kezdetben három bankra darabolták. Mára tulajdonosi oldalról a Deutsche (német) elnevezés nem egyéb mint a múltra történő emlékeztetés, hiszen kibogozhatatlan a tulajdonosi háttér, a bank gazdasági eredményei pedig gyalázatosak.

A globalisták arra használják – egyébként más bankokat is – hogy magas kockázatú, rendkívül bukásveszélyes üzleteket ott bonyolítsanak le. Ha az üzlet bejött, a nyereség a globalista kasszákat gazdagítja, ha esetleg a bank bukik, majd a német állam lesz kénytelen hatalmas összegekkel az adófizetők pénzéből konszolidálni. Németország esete azért is kiemelkedően fontos, mert ami Európában a közeljövőben történni fog, az nagyrészt attól függ, hogy mi történik Németországban. Angela Merkel tizenhat kormányzati éve a lejtőt elég meredekre „építette”. Utolsó erőfeszítései is arra irányultak, hogy maga után „méltó”, a terv befejezését garantáló utódokat ültessen. Kettő eddig elvérzett, de ő mégsem adta fel. Kifogyhatatlan az ötletekből.

A globalista nyomulás a tudományos és kulturális szférákban is ellenállhatatlan a mai napig. Közismert, hogy az egyetemek finanszírozásában az állami forrásokon kívül a magánpénzek is komoly szerepet játszanak. Nem csak a szalonzenekar húzza annak a nótáját, aki a nótát rendeli. Így van ez az egyetemi, akadémiai világban is. A bőkezű szponzorok pedig ott vannak helyben, és kérnek ezt-azt a pénzért.

Embereiket beültetik a kuratóriumokba, egyetemi tanácsokba, javaslatokat tesznek ösztöndíjasokra, sőt ilyeneket ajánlanak is. Természetesen elsősorban a humán értelmiségi pályák jönnek számításba, hiszen ezekkel lehet a leghatékonyabb közönségbefolyást elérni. Manapság már oda is elértünk, hogy a hagyományos természettudományi és technikai pályák is az érdeklődési körükbe tartoznak. Ki gondolta volna akár húsz éve, hogy a műszaki területeken nem csupán a hatékonyság és a célszerűség az uralkodó megközelítési mód? Ma már nem így van.

Elegendő, ha a ma legégetőbb problémánkat, az éghajlatváltozást szemléljük. Néhány évtizede a hivatalos félelem még arra irányult – természetesen tudományos alapossággal –, hogy hamarosan meg fogunk fagyni, mert jön a következő jégkorszak. Mára arra váltottak a megmondók, dehogy, inkább hamarosan megsülünk mind. Egy csapásra kell az energiafelhasználás struktúráját megváltoztatni. Arccal a megújuló források felé, és kész. Mindazok a szaktudósok, akik kutatási eredményeikre hivatkozva árnyaltabb megközelítést hirdetnek, ki is írták magukat a pc-ből. A világ – ha lassan is, de észlel – már érzékeli a globalistákat, és hellyel-közzel fel is lép ellenük. Kezd nem hinni azoknak az alakulatoknak, pártoknak, akiket a globalistákkal azonosít.

Hazánkban a „legantikommunistább” SZDSZ-ről derült ki, hogy nem más, mint a globalisták helyi lerakata, fióküzlete. Ma már más pártok is próbálkoznak az álcázással, de nem nagy a siker, nagyon kilóg a ló lába. Újabb álca kell. Erre a célra találták ki az úgynevezett civil szervezeteket. A civil szervezeteket polgárok hozzák létre, és ők is látják el forrásokkal, amivel céljaikat végrehajtják. A globalista „civilek” azonban a globalista infrastruktúrák forrásaira támaszkodnak, tagságuk nem egyéb, mint civilnek álcázott, agresszív, jól megfizetett zsoldos globalista rohamosztagos.

Végül, de nem utolsósorban említendő a globalizmus totális nyomulása az Európai Unióban. Szívós munkával hovatovább birodalmi központot rendeztek be Brüsszelben, ahol a korábban konzultatív céllal felállított parlament már azt hiszi magáról, hogy törvényeket hoz, egyes főbiztosok pedig elszabadult hajóágyú módjára mozognak, hiszen nem kell félniük választóik haragjától, ugyanis a kutya sem választotta meg őket, így le sem válthatók, felelősségre sem vonhatók. Ideológiai parancsokat hajtanak végre a megállapodások helyett.

Bukás helyett várja őket a következő globalista hadfőállás. Hatalmasak a globalisták gazdasági pozíciói, rengeteg a legális és az illegális pénzvagyonuk, szervezett nemzetközi gazdasági infrastruktúrával és hálózattal, több tízezer álcázott „önkéntessel” rendelkeznek államapparátusokban, pártokban, cégeknél és kutatói bázisokon és persze a sajtóban. Ezt a felépítményt nevezi az amerikai nyelvhasználat mély államnak (deep state). Legalább már nevezi.

A következőkben azt fogjuk áttekinteni, miként indított és folytat kitartóan szívós támadást a nemzetállamok demokratikus alapjai (törvényhozás, kormányzás, bíráskodás) ellen a kiterjedt nemzetközi infrastruktúrával és hatalmas pénzügyi erővel rendelkező arctalan globalizmus, benne a lokális deep state-ekkel.

Boros Imre
közgazdász

A magán világpénz hatalma és korlátai (1.) (2021. 11 12.)