A magán világpénz hatalma és korlátai (1.)

Manapság egyre több szó esik a globalizmusról és a globalistákról, pedig a jelenség nem mai, és nem is a közelmúlt terméke. Korábban államok, népek és szervezett alakulatok törekedtek, hogy ellenőrzést szerezzenek a földgolyó minél nagyobb részén, más népeket uralmuk alá hajtsák. Ők is globalisták voltak, ami a törekvéseiket illeti. Nagy Sándor Indiáig jutott hódításaival, a mennyei birodalom Kína sem az ott élő népek őszinte örömére vált birodalommá, valamint Attila hun íjászait sem fogadták kitörő örömmel, ha valahova betörtek.

Ami a legutóbbi nagy birodalmi próbálkozásokat illeti, mindkettő, a napóleoni Franciaország és a Harmadik Birodalom is egy állam erőforrásait igénybe véve tört babérokra. A szervezendő birodalmak középpontjában egy birodalomra vágyó állam (és főleg annak elitje) állt mindig. A mai globalizmusnak tekinthető esetben egyáltalán nem erről van szó.

A birodalomszervezők még a szervezés tényét is sokáig tagadni igyekeztek, és teszik ezt még ma is. Minden erővel azon vannak hogy azokat, akik erről egyáltalán szólnak, távol tartsák a közbeszédtől. Évszázadok óta ugyanis egy magát még megnevezni sem óhajtó magánbirodalom formálódik a pénz erejénél fogva. A pénz azonban a korábbi koroktól megszokottól eltérően nem állami monopólium terméke, nem egy államalakulat szuverenitásának részét képező eszköz már, hanem a soha pontosan körül nem határolt magánérdekek hordozója. Mindenekelőtt azt kell megvizsgálni, miként csúszhatott ki az állami szuverenitás ezen fontos része az államhatalom kezéből, hol és milyen körülmények között történt ez meg.

Az első magánpénz keletkezése a francia-angol tengeri uralomért folytatott rivalizálás következménye. A még szakrális elveken élő franciák ugyanis tönkreverték az angol flottát 1690-ben. A királyi Franciaország ekkoriban ereje teljében volt. Flotta nélkül reménytelen lett volna az angol uralkodónak a korábban nagyon is jövedelmező tengeri kereskedelem (és kalózkodás) biztonságát szavatolni, pénze az uralkodóháznak azonban erre nem volt. Korábban az uralkodóház és az állam pénzügyeit nem választották el egymástól, a bevételek a királyé, azaz az államé voltak. (A szétválasztás a Habsburg Birodalomban is csak Mária Terézia uralkodása, 1740 után történt meg.)

A pénzből kifogyott angol uralkodónak (államnak) azonban nem volt akkora hitele, amely elegendő fedezettel szolgált volna a flottaépítéshez. Ekkor egy nagyon különleges, addig nem gyakorolt eljáráshoz fordultak a felek. Egy magánhitelezői konzorcium összedobott 1,2 millió fontot (kb. 600 tonna ezüst), amivel megalapították a Bank of Englandet. A pénz felét a királynak (államnak) kölcsönözték azokkal a feltételekkel, hogy ezt követően a pénz (nemesfém) helyettesítésére szolgáló jegyeket (bankjegyek) csak a Bank of England bocsáthatja ki, valamint az állam számláját is kizárólagos joggal ez a bank vezetheti, minden állami bevétel oda folyik be, a hiteleket is ez a bank fogja intézni az államnak.

A tranzakciót tekinthetjük annak a pillanatnak amikor az állam egyik eddig nagyon is jövedelmező bevételéről, a pénzverésről lemondott, egyben szuverenitása talán legértékesebb darabjáról is, aminek a hatalomgyakorlásban mindig is kiemelkedő szerep jutott korábban. Ne feledjük, hogy ekkor már az angol „polgári” forradalom és az azt követő fél évszázados köztársaság után vagyunk. A pénz urai ráuntak a köztársasági demokrácia által kínált bonyodalmas ügyintézésre, ezért ismét királyt választottak. Ezúttal azonban az uralkodóház már a pénz­urak tenyeréből evett, azt tett, amit azok kértek (uralkodott, de nem kormányzott).

A Bank of England-központú pénzuralom gyors terjeszkedésbe fogott. Pénzügyi támogatásával sokasodtak a gyarmatok Amerikában, de csápjait kinyújtotta Európa akkor legbefolyásosabb országa, Franciaország felé is. Ne feledjük, a „legkatolikusabb” fran­ciák küldtek XVI. Lajos idején segítséget az amerikai függetlenségi háborúban a helyieknek, ami szembement a brit pénzurak törekvéseivel.

A méltó válasz nem maradt el. Valós társadalmi problémára (egy vulkánkitörés miatti silány termésre és a többéves élelmiszer­hiányra) építkezve kitört a forradalom, vagy inkább kirobbantották. Hiába igyekezett Napóleon később a pénzuraktól megszabadulni és állami pénzt alapítani, kísérlete nem tartott hosszú ideig. III. Napó­leon Franciaországa már stabilan a pénzbirodalom része volt.

Végső soron bukásra volt ítélve a feltörekvő Németország mindkét pénzügyi kísérlete, noha a brit pénzbirodalom az első világháború előtt mégis veszélyt szimatolva áttette működésének fókuszát Amerikába. Ezt követően, 1913-ban megalapították a máig ismeretlen tulajdonban álló központi bankrendszert (Federal Reserve System). A legkevesebb, amit a két világháborúról el lehet mondani, hogy megteremtette a kedvező lehetőséget arra, hogy Európa is egy csapásra a dollár nevű magánpénz uralma alá kerüljön (valamint más országok is).

A végleges „pecsét” azonban erre csak 1944-ben került rá, amikor a dollár hivatalosan is világpénzzé vált, formálisan azzal az amerikai ígérettel, hogy a központi bankok kérésére készek az amerikaiak dollárért fix áron aranyat kiszolgáltatni, gyakorlatban inkább azért, mert a második világháború után mindenki az Egyesült Államok kölcsöneire szorult.

A magándollár több évtizedes sikeres menetelésbe kezdett, nyomtatott zöld papírokért (dollár bankjegyek) a fél világot felvásárolta.

A terjeszkedők még arra is gondoltak, hogy hatalmas jövedelmeiket minden ellenőrzésre kész államból az adózás elől sikerrel elrejtsék, abból titkos kasszákat képezzenek. Erről szól az adóparadicsomokban lévő sok tízezermilliárd dollár ma is. Az Euró­pai Unió közös pénzkísérletét is sikerült eredeti szándékától eltéríteni. A 2008-2009-es válság egyértelműen bizonyította, hogy ami az euróval történni szokott, arra a döntést New Yorkban hozzák meg. Mára azonban a magán világpénz, a dollár elérte terjeszkedésének végső határait.

A világ országai, amelyek eddig mint elsőrangú nemzetközi tartalékot láttak benne, ma már kevésbé látják ezt. Egyre nő a fizikai értékkel is rendelkező tradicionális nemzetközi tartalékeszköznek, az aranynak a szerepe, no meg az ára is. A magánpénz birodalom katonai tartóoszlopa máig az Egyesült Államok hivatalos hadereje. Rengetegbe kerül, de nem a magánpénz urainak, hanem a gazdaállam Egyesült Államok adófizetőinek.

Az afganisztáni kivonulás (menekülés) azonban bizonyosságát adta, hogy ez a haderő már nem felel meg ennek a célnak. Az amerikai állam is hatalmas pénzügyi gondokkal küzd. Régen megszűnt az a gyakorlat, hogy alig várják a befektetők az állam újabb és újabb adósságleveleinek kibocsátását. Korábban szinte hozam nélkül is megvásárolták ezeket, mert a dollárba történő befektetéseket végső biztosítékként kezelték. Ma inkább az aranyra tekintenek.

Az amerikai állam finanszírozásához egyre gyakrabban kell kérni a kongresszust arra, hogy emelje meg az állam eladósodásának felső küszöbértékét. Ma ugyanis az államadósság túl van minden észszerű határon. Egyedül a szövetségi állam adóssága több mint az állam éves GDP-jének 130 százaléka. Ráadásul a Covid–19 miatt az amerikaiakra is ráférne egy gazdasági és társadalmi újraindulást finanszírozó pénzügyi csomag, hasonlóan Európához. A Biden-adminisztráció közvetlenül beiktatása után ezt 3500 milliárd dollár nagyságúra gondolta. Az elfogadástól is még messze állnak. A kormányzó Demokrata Pártban is vannak sokan, akik visszarettentek a mérettől. Az évtizedekig meglévő befektetői lelkesedés már végleg elmúlt.

Mi sem mutatja mindezt jobban, mint hogy az adósságából eddig is a Federal Reserve volt kénytelen több mint ötezermilliárd dollár értékben bevásárolni. A piacon működő hivatalos hitelminősítők még nem mondták ki ugyan, hogy az amerikai állam már nem a régen megszokott abszolút ideális hiteladós, de a piac már ítéletet hirdetett. Alacsony kamatokkal már nem kér az amerikai papírokból. Többet ajánlani meg egyenesen öngyilkosság lenne, mert az állam több kamatfizetést már nem bír el. Az eddigiekhez is meg kell emelni a társasági adó mértékét, amit éppen Trump szállított le nemrég. Ebben az esetben pedig a hazai vállalkozások ismét tömeges menekülésbe kezdenek.

Mit tesz ilyenkor a magánpénz világhatalom? Ráparancsol a kormányra, hogy nosza, intézzék el, hogy máshol is legyenek a társasági adók magasak. Láss csodát, lesznek is. Amerika mint nemzetállam recseg-ropog a magánpénz birodalom által reá rótt kötelezettségek teljesítése alatt, de a magánpénz birodalom nemzetközi csápjai nemcsak Amerikában, de Európában is nagyon erősek, és most éppen más gazdaállat után néz: az Európai Uniót nézte ki magának. Szépen rá kell telepedni a Covid–19 utáni európai helyreállítási alapokra, erőltetni kell a közös hitelfelvételeket.

A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy ez már egyszer bevált, éppen emiatt lett a sok kis önálló államocskából Egyesült Államok. Az Egyesült Államokat sokáig a közös adósság tartotta össze, most viszont már kezdi végleg szétfeszíteni. Mi ne ugorjunk bele abba a kútba, amibe Európa ugrani készül: a közös adósságok rendszerébe. A következőkben legyen szó arról az aknamunkáról, ahogyan a magánpénz urai a demokrácia hármas pillérét (törvényhozás, bíráskodás és végrehajtó hatalom) pénzügyi hatalmuk révén régóta züllesztik.

Boros Imre

közgazdász