A globalista kígyó elérte saját farkát

2021. 10 20. 09:47

Megrogyasztotta Amerikát a dollár

Tálib vezetők a kabuli repülőtéren. Az amerikai haderő afganisztáni egységei úgy csuklottak össze, mint az a bizonyos colstok.
Fotó: Wakil Kohsar/AFP

Elsőként arra kell feleletet adni, hogy mik a jelei Amerika, az Egyesült Államok megrogyásának. Kell-e alaposabb indokolás, mint ami levezethető a közelmúltban végrehajtott afganisztáni kivonulásból? Ez következik abból az általános társadalmi dekadenciából, amit ma nap mint nap tapasztalhatunk, a tradicionális emberi értékek megtagadásából és ezek pusztító ideológiákra épülő helyettesítésének gyakorlatából – így az eutanázia és az abortusz szélsőséges értelmezése, a fordított fajgyűlölet.

A világ birodalomépítő – ilyen szándékkal fellépő – államalakulatai kivétel nélkül nagyon erős és jól szervezett hadsereggel rendelkeztek. Példaként szolgálhat a Római Birodalom, folytatva a sort Attila fergeteges haderejével, nem volt más a módi a hajdani Brit Birodalom, a birodalmi álmokat dédelgető napóleoni Franciaország vagy éppen a német Harmadik Birodalom, valamint a Szovjetunió esetében sem. Az erős birodalomnak a hadseregei egyben elismertségük fő forrásai is, hiszen elengedhetetlenül szükségesek a további terjeszkedéshez és a növekvő birodalom rendjének fenntartásához.

A birodalom haderejében szolgálni kiemelt társadalmi státuszt jelentett. Ez így volt az amerikai hadsereg esetében is. Hivatalban lévő elnökök rendre eldicsekedtek, hogy fiatal korukban hol szolgáltak, milyen harci cselekményekben vettek részt. Az amerikai haderő afganisztáni egységei viszont nemrég úgy csuklottak össze, mint az a bizonyos colstok. Utánuk jött, és ma is tart a mindent elárasztó káosz, a vízözön, ahelyett, hogy a két évtizedes amerikai „demokráciakiképzést” nyugatias demokratikus átmenet követte volna. Ehelyett jött az, ami még általános afgán értelmezésben is hatalmas visszalépést jelent a régmúltba, egy szigorúan szélsőséges vallási alapú diktatúrába.

Nem csak Amerikáról és az amerikai sereg megrogyásáról van szó, ennél sokkal többről, magáról a nyugati katonai szövetségről és annak reputációjáról is, olyannyira, hogy ezt már a napi bizarr történésekre érzéketlen európai politikai szereplők is észrevették.

A tartósan fennálló birodalmaknak az erős hadseregek a tartóoszlopai. Az építmény szilárdságát pedig mindig is az építőkövek közötti kötőanyag minősége, azaz a pénz és főként annak mennyisége határozta meg. Van-e ebből elegendő ahhoz, hogy a hadsereg nagyon bonyolult szerkezetű építményét folyamatosan összetartsa, működését biztosítsa? Toldi Miklós is pénzt, paripát, fegyvert követelt, amikor hadba készülődött.

A birodalmak soha nem nélkülözhették a vaskézben tartott racionális pénzforgalmat, aminek az volt az eredménye, hogy pénzüket a birodalmon belül, de azon kívül is szívesen elfogadták. Mondandónk szempontjából azonban az a lényeges, ahogy a dollár az első világháború után fokozatosan átvette, és több mint egy évszázadig gyakorolta is a világ pénzének szerepkörét, továbbá az, miként alakult rendkívül sikeres pályaíve máig. Manapság sikerek helyett inkább a közeli alkonyról, elgyengülésről szólhatunk.

A magándollárt az európai hatalmak közötti főhatalmi küzdelem emelte diadalmas pályájára, az a kihívás, amit az első világháború előtti években a feljövő Németország jelentett a font magánpénzbirodalmi brit dominanciájával szemben. Emiatt 1913-ban elérkezettnek látta az időt a magánpénz-birodalom, hogy biztonsága érdekében székhelyét áttegye Londonból New Yorkba. Ekkor került sor az ugyancsak magánpénzt kibocsátó, máig magántulajdonosok kezén lévő amerikai központi bank megalapítására Federal Reserve System néven.

Boros Imre: – Az Amerikai Egyesült Államok ma kényszerköltségvetésen él.
Fotó: Pesti TV

Amit az új magánvilágpénz urai saját érdekeik szerint elrendeltek, az jött is menetrend szerint, mégpedig két, egymáshoz szorosan illeszkedő felvonásban, az első és a második világháborúban. Az ellenfél is mindig ugyanaz volt: az ugyancsak birodalmi babérokra törő Németország. Németországot közös amerikai–európai erővel – különös joint venture – kellett hatástalanítani.

Ez a közös vállalkozás azonban nagyban volt hasonlatos a tyúk és a sertés sonkás rántotta közös üzletéhez, ahol a tyúk könnyedén túléli, míg a disznó garantáltan a rövidebbet húzza. Különösen a kétrészes világégés végén jutottak az új világpénz urai oda, hogy pozícióikat hivatalossá is tegyék, hiszen az ismét vesztes németek és a „győztesek” talpra állása egyaránt a dollártól és a gazdaállatától, az Egyesült Államoktól függött, gyakorlatilag a dollár magánpénzurainak elhatározásától.

Az Egyesült Államok korábbi európai hitelezői egyértelműen annak adósaivá váltak hatalmas összegekben. Nem lehetett mást tenni, mint elfogadni a diktátumot, a dollár világpiaci egyeduralmát, azaz a háború utáni kemény realitást. Annak érdekében, hogy a közvélemény megdolgozása is jól haladjon, a magándollár urai bevillantották a dollár arannyal való kapcsolatának illúzióját, azt ígérték, hogy azok a központi bankok, ahol már nagyon sok dollár halmozódott fel, a dollárfeleslegeiket aranyra válthatják fix áron. Mindezt az európai államok 1918 után a legnagyobb igyekezetük ellenére sem tudták újra megtenni. Ezért lett az új rendszer neve aranydeviza-standard a korábbi és 1914-ig működtetett, sikeres aranystandardra és az ahhoz kapcsolódó pozitív érzelmekre utalva.

Ettől kezdve nem volt megállás, a dollár urai nyakló nélkül teremtették a dollárt, és látták el azzal bőségesen partnereiket. Ők pedig vásároltak, vásároltak mindent, ami nekik értéknek tűnt Európában és Japánban is, gyárakat, kereskedelmi egységeket. Időnként olyan hóbortokról is lehetett hallani, hogy dollárért skót kastélyt vásároltak, téglánként becsomagoltatták, és újra felépítették Amerikában. Jöttek az amerikai székhelyű cégek is Európában üzletelni. Ezek nagy része már adóparadicsomokban székel, tulajdonosi hátterük gondosan el van dugva. A dollár korlátlan nyomulását a múlt század hetvenes évei utáni történések fel is gyorsították.

Máig szünetel (ideiglenesen!) a dollár aranyra történő átváltása, a valuták árfolyamai szabadon mozognak, ami alatt az értendő, hogy azokat a dollárcsapat érdekei szerint mozgatják, hiszen a világ pénzének kínálatát és keresletét is ők mozgatják. Megegyezés született a nyersolajtermelőkkel is az árak megsokszorozásáról. Ezzel hatalmas dollártömegektől sikerült megszabadítani a boldogtalan európai államokat. Allzuviel ist ungesund, azaz a jóból is megárt a sok, mondja a német és a magyar is.

Hiába minden igyekezet, a dollár egyre csak szaporodik külföldön, jut belőle mindenkinek. Hosszú ideig az államok feleslegeiket mint devizatartalékokat tették félre. Ebből már lett elég, noha közben az európai közös pénz is fellépett erre a magaslatra. Ma az országok devizakészleteinek 60 százaléka mégis dollárban van, 2020-as értéken mindegy hétezermilliárd dollár.

A világ országai kezdenek ismét a nemesfém, az arany felé fordulni, noha annak ára az 1944-ben beígért 35 dollár/uncia átváltási – ideiglenesen felfüggesztett! – árról mára 1500 dollárnál is drágábbra nőtt, több állam lendületes aranyvásárlásba kezdett. Az elmúlt több mint hét évtized azzal járt, hogy a magándollárt a nevére vevő gazdaállat, az Egyesült Államok ápoltja a magándollár terjeszkedésének érdekében mindig többet költött, mint amennyit költhetett volna. A terjeszkedés érdekében a költségek az amerikai államra hárultak, ezért kellett horribilis államköltségen gigászi méretű hadsereget, flottát és légierőt fenntartani, diplomáciai és üzleti kapcsolatokba burkolt nemzetközi felderítést végezni.

Az Egyesült Államoknak a nemzetközi pénzpiac sokáig szívesen kölcsönzött, mára azonban ez az állam is magára a magánbankra szorul. Egyre több amerikai államadósság-kötvényt éppen a Federal Reserve kényszerült megvenni. Ráadásul az ott meglapuló több mint ötezermilliárd dollár mellé az amerikai állam újabb 3,5 ezer milliárd hitelre szorul, ami a piaci helyett ismét a magánbanki lenne.

A dollár ráborult az amerikai államra.
Fotó: Wikipédia

Ez kellene a koronavírus-járvány utáni helyzet stabilizálásához. Egyelőre a jogilag megkerülhetetlen kongresszus vonakodik a zöld lámpát megvillantani, mert joggal tart a következményektől. Az Amerikai Egyesült Államok ma kényszerköltségvetésen él. A helyzet nem mulatságos, inkább tragédiába hajló.

Tradicionálisan a kibocsátott pénzhelyettesítőkért a kibocsátó bankok feleltek, mint korábban a Bank of England is. Ha kérték, fix áron aranyra váltotta azokat. A fogadkozások ellenére a magándollár esetében erre soha nem került sor. Ezzel szemben az Egyesült Államok ma már ötezer- (és várhatóan még tovább növekvő mértékű) milliárd dollár összegben a magánbank, a Fed foglya.

A hétezermilliárd dollárnyi nemzetközi devizatartalékkal sincs a Fednek semmi dolga, az az amerikai állam sara, ha kell, majd Amerikának kell helytállnia áru- és tőkejavak értékesítésével. Marad még a világ cégeinek ismeretlen nagyságú, tízmilliárd dollárokra rúgó dollárkészlete, ami végső soron szintén Amerikában juthat végső kiegyenlítésre.

Eljött az ideje az igazságnak, a magánpénzért a jótállás az állam kötelezettsége lett ahelyett, hogy azért a magánbank felelne, de a hatalmas vagyon, amit ezzel megszereztek szerte a világban, a banké és baráti köréé maradt. A dollár ráborult az amerikai államra és megrogyasztotta, ez már tény.

A Biden-adminisztráció összeszedte maradék bátorságát, és éppen a világpénz urainak nagy vállalkozásait igyekszik megadóztatni, hogy legalább a hatalmas adósság kamatait állni tudja, és ehhez a világ kormányainak közreműködését is kéri. A minimumadó-tervezet éppen ezt célozza.

A globalista kígyó elérte saját farkát és készül beleharapni. Vajon túléli a harapás által magának okozott mérgezést? Ez itt a közeljövő nagy kérdése.

Boros Imre

közgazdász