Globalista véghajrá az európai nemzet­államok felszámolására

Társadalomkutatóként, tanárként, közszereplőként, ha csak leszorították pályájáról, szinte jól járt. Hazánkban ez a „gondolati és véleménynyilvánítási szabadság” szinte napjainkig hajszálra így működött, mint az atlanti térség más orszá­gai­ban. Az összeesküvés-elméletinek titulált könyvek legfeljebb magánkiadásban jelentek meg, olyan filmek sem készülhettek, amelyek a legcsekélyebb mértékben is sugározták történelmünk háttér-meghatározottságát.

A globalista-marxista és neoliberális megmondók, a történelmet mint a néptömegek küzdelmének eredményét szemléltették, noha alig elképzelhető, hogy ebben maguk hittek volna. Legtöbbjük ugyanis pontosan ismerte a mozgató rugókat, de többnyire egzisztenciálisan megalapozott elismerésre is vágyott, tudta, hogy a „sztártörténészi” státusért mi is a teendője.

A korabeli szabadkőműves (titkos) társaságokat egyebek mellett illett a társadalom működésének jobbításán dolgozó mélységesen humánus szervezetekként bemutatni. Senki nem adott azonban arra a kérdésre választ, hogy ha jótékonyak, miért titkosak. Raffay Ernő tényfeltárása az ügyben egészen másként – ennek éppen az ellenkezőjét, a hazaárulásig terjedő aknamunkát – mutatja be hazánk esetében legalábbis a kiegyezéstől hazánk első világháború utáni megcsonkításáig eltelt időszakban.

Tény, hogy még korabeli uralkodókat is sikerült időnként megtéveszteni. II. József (a kalapos király) is bedőlt nekik, szerzetesrendeket számolt fel, templomokat záratott be, nekiment az évezredes megyei önigazgatásnak stb. Amikor rájött, hogy „reformjai” káoszba taszítják országait, a szabadkőműves Martinovics Ignácot és társait a Vérmezőn fejeztette le. Több olyan eset is napvilágot látott, hogy ha valaki kilépett a „jóakarók” közül, nagyon pórul járhatott.

Ez a búvópatakként csordogáló mozgolódás első átütő sikereit Angliában és Franciaországban érte el. Angliában a tengeri kereskedelmen (no és a kalózkodáson) alaposan meggazdagodottaknak útjukban volt a monarchia, meg is szabadultak tőle, a királyt is kivégezték. Fél évszázad múlva úgy restaurálták a monarchiát, hogy az hódító terjeszkedésük céljainak megvalósításához, immár az állam nevében mindig rendelkezésre bocsássa az erőszakszervezeteket (hadsereg, flotta).

Cserében visszakapta a monarchia a pompát és ragyogást, de valós kormányzási hatalom nélkül (alkotmányos monarchia). Franciaországban egy – tragikus vulkánkitörések miatti – élelmiszerínség adott kitűnő alkalmat a „forradalomra” és a véres leszámolásra, ami királyt és civil ellenszegülőket egyaránt érintett.

Ezzel indult útjára a tömegmészárlás, természetesen a szabadság jegyében, és később egyre több követőre talált. A világ ügyeinek háttérből történő nagyon is hatékony intézése azonban akkor vette érdemben kezdetét, amikor az angol monarchia haditengerészete újraépítéséhez szükséges pénzanyagot (600 tonna ezüstöt) a világtengereket uralóktól kérte kölcsön (1694). Visszafizetni ugyan nem tudta, de szívességgel azért fizetett.

A pénzkölcsönzőknek adta a kizárólagos jogot, hogy az effektív pénz (akkoriban ezüst) helyettesítésére szolgáló papírokat (bankjegyek) csakis ők (a magántulajdonban lévő Bank of England) bocsáthatja ki. Ezzel korlátlan – azóta is ellenőrizetlen – hatalom, a pénzcsinálás joga (maga a hatalom) került magántulajdonosok kezébe, és maradt a mai napig ott.

Az első konkurens világbirodalmi próbálkozást 1815-ben sikerült leverni (Bonaparte Napóleon) és Franciaországot a pénz-magánbirodalomhoz csatolni. A második konkurens birodalmi próbálkozás fenyegetése elől a pénzközpont áttette székhelyét New Yorkba 1913-ban, és létrehozta az ugyancsak máig ismeretlen tulajdonosok által birtokolt Federal Reserve bankot. Meg kellett azonban küzdeni a második kihívóval, Németországgal, éspedig két alkalommal is.

A pénzbirodalmi diadalmenet 1945 után indult igazán útjára, a magánpénz dollár a világ pénze lett. Ebben tartják máig az országok a legtöbb tartalékukat, ebben jegyzik a nemzetközi tőzsdéken az árakat, a papírdollár elárasztotta a világot, kezdetben azzal az ígérettel, hogy akinek elege van belőle, annak – legalábbis nemzeti jegybanki szinten –, fix árfolyamon aranyat szolgáltat ki az amerikai jegybank. Ez az ígéret azonban végig csak imitációja volt az első világháború előtti pénzügyi gyakorlatnak, amikor bemutatóra a papírért mindenki megkaphatta az aranyat.

Aki ezzel próbálkozott, rá is fize­tett, mint a szocialista hadseregben azok, akik kimenőt kértek, hogy moziba mehessenek. Ők mehettek szenet lapátolni az állomásra, De Gaulle pedig – nem éppen önként – de gyorsan megvált hivatalától. Arany helyett voltak igazán meggyőző érvek arra az esetre, ha mások is próbálkoznának. A papírfecni nyomulása hosszú ideig megállíthatatlan volt, mögötte az amerikai nemzetállam hadseregével, flottájával, a világgazdaság legtöbb pontján (főként Európában) az érdekeltek körében elszaporodó bankokkal és nagy cégekkel.

A magánpénz dollár teljes mértékben uralma alá vette a gazdaállamot (Egyesült Államok) is. Mi sem jellemzőbb, mint hogy az amerikai nyelvhasználatban a kormányzatot nem a hagyományos government, hanem a lényeget pontosabban tükröző administration szóval illetik az elnök neve mellett (Clinton-, Reagan- stb. adminisztráció), amelynek feladata, hogy a Wall Street igényeit kiszolgálja, adminisztrálja törvényekkel, és ha kell, a hadsereg bevetésével is. Az sem véletlen, hogy az elnöknek korlátlan joga van a hadsereg külföldi harcba küldésében, de belföldön a fegyveres erők felett már annyi jogosultsága sincs, mint egy polgármesternek vagy kormányzónak.

Napjainkra azonban a sok derűre a sötét elborulás ideje is megérkezett. A gazdaállatként kezelt amerikai állam belefáradt a sok teherbe, amit cipelnie kellett, túlzottan is eladósodott. Már az a pénzpiac sem akar olcsón hiteleket folyósítani, aminek nagy része egyébként a láthatatlan tulajdonú jótevők (nagybefektetők) kezében van. Kénytelen a dollár főközpont beugrani (Federal Reserve).

Mára olyan nagy részét finanszírozza az amerikai államadósságnak, hogy ez tovább nem növelhető, ráadásul ezt mindenkinek tiltották is, amit most éppen ők csinálnak. Sürgősen új teherviselők (gazdaállatok) után kell nézni a világban. Égető szükség van újabb teherviselőkre. Valójában nem túl nagy a választék.

A világgazdaság éppen feljövőfélben lévő csillagai már régen kihúzták magukat a dollár pénzbirodalom bűvköréből, mi több, létük fő fenyegetésként is felfogható (Kína, Oroszország, India, Brazília stb.) Az Európai Unió viszont ideális jelölt, főként akkor, ha sikerül gyorsan állammá (Európai Egyesült Államok) gyúrni. Ez a begyúrás jó ideig eltartott Amerikában is, és nem volt konfliktusmentes, gondoljunk csak a 19. század derekán lefolyt pusztító polgárháborúra. De végül is sikerült.

Európában a legnagyobb akadályt a még mindig létező nemzetállamok jelentik. Sürgősen meg kell törni őket, bármi áron és mielőbb, az idő pedig nagyon sürget, mert Amerika már nem bírja a birodalmi terhet, elgyengült. Mi sem jelzi ezt jobban, mint a menekülés Afganisztánból, ahol otthagytak csapot, papot, cserbenhagyták szövetségeseiket és afgán támogatóikat egyaránt. A nemzetállamok szétzúzásának eszközei mesterien vannak megválasztva, noha alkalmazásuk a cél elérése érdekében nagy késéssel indult, ezért itt is fel kell rúgni minden törvényt és létező szabályt.

Törvény van arról, hogy Európa határait védeni kell, ide csak érvényes okmányokkal lehet belépni. Na és ki törődik ezzel az olyan kormányokban, amelyek már régen részei a nagy összegyúró projektnek. Sürgősen izolálandók az európai térség polgárai is. Meg kell őket fosztani alapvető közösségi kötődéseiktől, főként a családtól, de ha lehet, személyes önazonosságuktól is. Nincs annak a birodalomgründolás szempontjából semmi előnye, ha valaki pontosan tudja, hogy ő ki valójában, férfi vagy nő, esetleg más. Majd jó elbíbelődik ezzel, amíg rájön, hogy átverték. Addig is lehet fokozni a hamis ideológiai gőznyomást, szembeállítani és mesterségesen szaporítani a kisebbségeket, és nekik új és újabb emberi jogokat kreálni.

Ezek gyártásában a teljes mértékben a birodalomszervezők által foglyul ejtett Európai Parlament jár élen, és a nagyobbrészt leuralt bizottság adja az ukázokat a nemzetállamoknak. Ma ott senki sem foglalkozik azzal, hogy az unió működését szabályozó döntéseket a tagországok teljes egyetértésével kell meghozni. A fejetlen kapkodásba az is belefér, hogy a gazdasági együttműködést szabályzó normákat is rendre megsértsék zsarolási céllal. Reméljük, hogy az ősi szabály, miszerint aki kapkod, az előbb vagy utóbb végzetes hibát követ el, és céljai köddé válnak, még azelőtt érvényesül, hogy az európai nemzetállamokat is teljesen privatizálja a magánpénz.

Boros Imre

közgazdász