Talán induljunk el az iSport címlapjától, amely így szól:
„Anglia–Rasszisták 4-0”

Vagyis Anglia nem Magyarországgal mérkőzött meg a Puskás Arénában, hanem a „rasszistákkal”. OK, megértettük az üzenetet.

Akkor viszont el kell, hogy mondjunk néhány dolgot. Kezdjük itt a „tegnapelőttben”, vagyis júliusban, amikor is lezajlott az Anglia–Olaszország Eb-döntő. Kérdés: kifütyülték az angol szurkolók az olasz himnuszt? Igen, kifütyülték. Kérdés: van nagyobb lumpenproli bunkóság, iSport-ul rasszizmus, mint egy másik nemzet himnuszát kifütyülni? Aligha. Az angol szurkolók proli bunkó rasszisták? Igen, iSport-ul igen. Az UEFA foglalkozott az angolok rasszizmusával és bunkóságával? Nem, nem foglalkozott.

Amúgy nyugodtan mehetünk kicsit távolabb is az időben. Az angol szurkolónál büdösebb lumpenprolit hosszú évtizedeken át nem hordott hátán a föld. Akárhová ment ez az ocsmány csürhe, mindenhol tört-zúzott, romokat, retket és összevert embereket hagyott maga után. Olyannyira így volt ez, hogy voltak évek, amikor ezeket az angol büdös bunkókat gyakorlatilag mindenhonnan kitiltották, otthon voltak kénytelenek törni-zúzni, mocskolni és verekedni. S ha valaki ma is szeretné látni, miképpen aljasul állattá az ember, nézzen meg egy olyan igazi, jól sikerült angol legénybúcsút itt Budapesten, a bulinegyedben.

De távolodjunk bátran még távolabb az időben! Lord Palmerston mondásánál időznék el egy kicsit: „Angliának nincsenek barátai vagy ellenségei, Angliának érdekei vannak.” Nos, itt, a „rasszista” Magyarországon egy ilyen vagy ehhez hasonló mondásért pofon és örök kiközösítés járna, még a legutolsó kocsmában is. Angliának viszont ez (volt?) a credója, évszázadokon át. Ez az ocsmány, önző hiénamentalitás, ez a… hogy is kell mondani? Megvan! Rasszizmus!

A gyakorlatban például ez úgy érvényesült, hogy amikor az emigráns lengyel kormány közölte Churchill-lel, mi történt Katynban, akkor nevezett azt válaszolta a lengyeleknek, fogják be a szájukat, csak nem képzelik, hogy egy ilyen semmiség miatt kiugrasztja Sztálint a Hitler elleni koalícióból.

Gusztusos, nem? S amúgy Churchillnél szellemesebb angol politikust, zseniálisabb debattőrt és államférfit talán nem is hordozott a hátán az angol föld – csak hát neki sem voltak barátai, kizárólag érdekei. Aztán a mindvégig jó oldalon harcoló lengyelek megkapták a szövetségesektől jutalmul azt, amit mi büntetésből: vagyis negyven év kommunizmust és szovjet alávetettséget. A nagyszerű, glaszékesztyűs angolok, franciák és amerikaiak gyakorlatilag helyben hagyták a Molotov–Ribbentrop-paktumot – mínusz Ribbentrop. Bravó… Mert a közép- és kelet-európai népekkel, nemzetekkel szemben ezek a fényességes nyugatiak mindig is rasszisták voltak.

Amúgy, nem mellékesen, a brit világbirodalom veleje és létrehozója maga volt a rasszizmus. A kedves angolok egész történelmük során sz…r rasszisták voltak, ebből lettek gazdagok – és most, hogy a fagyi visszanyalt, hülyén térdelgetnek a focipályák gyepszőnyegén, meg kioktatnak mindenkit rasszizmusból és antirasszizmusból, és azt gondolják, ezzel meg is van oldva, le van vezekelve az a sok évszázadnyi rasszizmus.

Nincsen megoldva. S Buñuel zseniális filmjének, A burzsoázia diszkrét bájának egyik ikonikus mondatát némiképp elferdítve üzenjük: ­sz…runk a maguk véleményére a maga összességében. S azért nem a maguk nemzetére sz…runk – mint ahogy a filmben elhangzik –, mert mi a maguk nemzetét Shakespeare-ével, Byronnal, Yeatsszel, Wodehouse-zal és a Monty Pythonnal azonosítjuk.

Ugyanis mi nem vagyunk rasszisták.  Kéretik ezt felfogni, aztán hallgatni. Világos?

Bayer Zsolt

Magyar Nemzet