Euró: igen vagy nem? Ha igen, mikor?

Hazai globalista körökben egyre növekszik a vágyakozás az euró hazai bevezetése iránt.

Az európai egyesült államokat mint elérendő politikai célt többször hangoztató Gyurcsányné legutóbb meg is ígérte nekünk, leendő miniszterelnökként elintézi, hogy az eurót fizetőeszközként hazánkban is minél előbb bevezessék. Mi sem természetesebb, hiszen Klára asszony tálalásában, hazánk is egyik tartománya lenne a vágyott európai egyesült államoknak (benne hazai globalistáinkkal mint tartományi kormányzósági adminisztrációval).

Az ígéretről óhatatlanul eszembe ötlik egy ókori mondás a görögökkel kapcsolatban, hogy rájuk akkor is érdemes gyanakodni, ha ajándékot hoznak, mert a kár az ajándékból sokkal több lesz, mint a haszon. Az ókori görögök nem voltak híján némi fondorlatos hamis beszédnek, amint hazai globa­lista ellenzékünk sem. Megéri mérlegelni az euróval kapcsolatos előnyöket és hátrányokat, különösen annak tükrében, hogy az unióba történő belépésünkkel kötelezett­séget vállaltunk a bevezetésére, noha ehhez konkrét időrend és végső határidő nem tartozik.

Hazai globalistáink története viszont egészen 1919-ig visszamenően a be nem váltott ígéretekről szól, de szilárd a meggyőződésem, hogy euróügyben mégis az első adódó alkalommal beváltanák ígéretüket. Ezért is érdemes az ötletet az ókori görög ajándékok sorsával összevetni. (Ne feledjük, az unióba történő belépésünk idején, 2004-ben globalista koalíció kormányzott.) Meggyőzőnek hangzó – de hamis – érvelésüket a közös pénz mellett – ha szükségét látják – még történelmi példákkal is szemléltetni fogják.

Hivatkozhatnak arra, hogy annak idején a több országban forgó ezüstalapú tallér is kiválóan működött, de még azt is felhozhatják, hogy 1918-ig a pénz az euroatlanti térségünkben egységesen az arany volt, hiszen a különböző nevű nemzeti pénzeket azok aranytartalma alapján aranyra lehetett váltani. Mondhatják azt is, hogy a közös pénz akkoriban lehetővé tette a gazdasági kapcsolatok kiegyensúlyozott fejlődését, ami igaz. Tehát az euró is így működne előadásukban. Hamis beszéd stratégiájukhoz híven azonban majd elfelejtik megemlíteni, hogy akkoriban a pénzek maguk is anyagi valóságukban értéket képviseltek, ma meg csak annyit, amennyit a dollár vagy esetünkben az euró feliratú papírfecni ér.

Fel kell készülnünk az euró ügyé­ben a szokásos féligazságok, elhallgatások varázslatos kombinációira. Ami az európai közös pénzt illeti, megalkotása gondolatilag már a múlt század hatvanas évek közepén a hattagú Európai Gazdasági Közösségben felmerült. 1969-ben Werner volt luxemburgi miniszterelnök már a tervezettel is előállt. Szerinte a kívánatos eszköz tízéves előkészítő munka után, 1980-ra valósulhat meg.

Feltétele, hogy az érintett országok addigra tökéletesen harmonizálják monetáris és fiskális politikájukat, beleértve az adók harmonizációját is. A közös pénzkibocsátást végző bank közös paritásos irányítás alatt állt volna. A nagy(dollár) „világpiac” azonban mást látott célszerűnek. Az addigra már Európát elárasztó dollár urainak nem kellett egy konkurens pénz(hatalom). Tele voltak megsemmisítő ötletekkel. Megállapodtak a kőolajtermelőkkel, hogy utóbbiak hatalmas áremeléseket hajtanak végre és fizetségként csak dollárt fogadnak el 1973-tól.

Ezzel egy időben a dollárt is megszabadították az arannyal való kapcsolattól, és le  is értékelték, megszűnt a fix árfolyamok rendszere is. Az európai dollárhegyek azonnal leapadtak és átvándoroltak a Közel-Kelet olajtermelőihez, a Werner-tervnek pedig hosszú időre lőttek. A magándollár és urai ismét nyeregben érezhették magukat, mert mindenkinek ismét dollár kellett, hogy az olaj- (és földgáz-) import miatti tetemes deficiteket finanszírozni tudják.

Közel két évtized telt el úgy, hogy a közös pénzről mindenfajta tervezet eltűnt, egyszerűen szó sem volt róla. Amikor ismét közös európai pénzről kezdtek beszélni, már csak az elnevezés volt ugyanaz, a tartalom teljesen kicserélődött. Senki nem szólt arról, hogy a leendő közös pénzt használó országoknak harmonizálniuk kellene a pénzügyeiket, ha szóltak is megrögzött lényeglátók erről, komolyan senki sem vette őket.

A bevezetés nagyon csak hasonlatos volt a hajdani hazai TSZ-szervezésekhez, ahol a lényeg az volt, hogy befelé mindenkinek, függetlenül az aktuális pénzügyi állapotától. A hiányos követelmények betartásába hellyel-közzel még egy kis kreatív bankművelet és könyvelés is belefért. Mi sem jellemzőbb, mint az, hogy azok, akik ezek kivitelezésében a billegő országokban (Görögország, Olaszország) döntő szerepet játszottak, később éppen az eurót vezénylő Európai Központi Bank irányító posztjain jelentek meg (Draghi és a görög Papademos). A 2008–09-es pénzügyi válság idején nyakló nélkül éppen ők vásárolták eladósodott hazájuk államkötvényeit. (Ők csak tudták, miért is volt erre szükség.)

Ma már szinte mindenkinek világos, hogy az euró, már létrejötte óta, olyan közös pénznem, ami a német gazdaságnak kellően gyenge ahhoz, hogy masszív szállí­tó­képességét folyamatosan fenntartsa, a délieknek pedig túl erős ahhoz, hogy erre érdemben vála­szolni tudjanak Már az euró bevezetéséig bekódolt krónikus egyensúlytalanságok mára kép­vi­selhetetlenné váltak, amit a covid csak tetézett. A déliek költségveté­se folyamatosan nagy deficiteket mutat, a felhalmozott államadósságok pedig a kívánatos GDP-arányos maximális 60 százalék helyett inkább 100-210 százalékosak. Szóval az eurókígyó elérte saját farkát és bele is harapott. A kérdés csak az, hogy fel fogja-e saját magát falni?

Gyurcsányné ebbe a klubba kíván minket, ráadásul ógörög módra, ajándékként becipelni. Talán azt gondolja, hogy ránk nem az a sors vár, mint a déliekre? Tán nem tudja, hogy önálló pénzpoliti­ka nélkül mi is rapid módon a fejünk búbjáig ismét eladósodunk? Gyurcsányné ezt pontosan tudja, hiszen alapos közgazdasági és jogi ismeretekkel rendelkezik. Tudja, és éppen ezért akarja. Tudja, hogy tőlünk az exportot főként a hazánkba települt külföldi cégek teljesítik. A hazai cégek ma még zömé­ben nem piacérettek.

Ő ezt is tudja, hiszen főként az ő globalista osztaga tevékenysége miatt sem a privatizációs vagyonszerzésben, se később nem kaptak segítséget, hogy a világpiaci követelményekhez felzárkózzanak (ez még hátra van). Gyurcsányné ezeket mind tudja, tudja bizony, mégis az euró bevezetésének előnyeivel házal. Ez azonban teljesen érthető, hiszen egyben az európai egyesült államok megteremtését is ígéri. Ennek pedig elengedhetetlen eleme, a közös pénz, no meg a közös adósság is. Amúgy a közös adósságkezelés is ott virít a globalisták menetrendjében.

Nem történt ez másként az Egyesült Államok összegründolásakor sem. A zseniális pénzügyér, Hamilton által éppen a közös adósságokból kreált szövetségi államot ma is ez tartja össze. Szóval Gyurcsányné ajándéka ugyancsak hasonlatos lenne az ógörögékéhez.

Beszélni kell a politikai klímáról is, ami az Európai Unióban most éppen uralkodik. Messze eltávolo­dott az írott jogtól is, amikor a brüsszeli – senkik által soha meg nem választott – globalista sisere-, bürokratahad megengedi magának írott szabályok helyett ad hoc ötletei „európai értékként” történő kezelését és követését. (Lásd: eutanázia, migránsügy vagy a jelenlegi LMBTQ-elmebajos őrület.) Semmitől nem zavartatva politikai zsarolást csinálnak költségvetési ügyekből.

Azt mondják, hogy akik nem követik vagy ellenzik ezeket az általuk magasztalt „európai” értékeket, egyszerűen nem juthatnak a jog szerint nekik járó költségvetési forrásokhoz. Sajnos technikai értelemben ezek a zsarolások végre is hajthatók, mert a pénzutalási diszpozíciót a globalista bürokrata indítja. Képzeljünk el egy helyzetet: a hajdani k. u. k.-ban, ha politikai nézeteltérések miatt a közös költségvetésből nem érkezett volna ellátmány a hazánk területén állomásozó katonaságnak. Még a felvetés is abszurd, nem úgy, mint ma.

Akkoriban a mai globalista  szóhasználattal  távol álltunk a demokráciától, ma pedig éppen abban lubickolunk. Ha a közös eurót irányító Európai Központi Bankot is a nyakunkba kapjuk, ahhoz, hogy hazánkat leszorítsák a pénzpályáról, már törvényeket sem kell sérteni. Annak idején éppen Surányitól tanulhattuk, hogy a jegybank független, a kormánynak semmi beleszólása nincs a jegybanki politikába. Vidáman nyomhatta fel az inflációt és tarthatta az egekben a kamatot, és küldhette külföldre a hazai nemzeti jövedelem százmilliárdjait, ehhez még a parlament sem szólt – nem szólhatott – hozzá. (Szerintem szólhatott volna!)

Van-e olyan magyar, aki azt hiszi, ha az Európai Központi Bank hazánk felé elzárja az eurócsapot, majd az Európai Parlament intézkedni fog érdekünkben? (Ha van is, a hajdani OPNI-ban lenne a helye.) Az Európai Központi Bank felett az Európai Unióban nincs felügyelő testület, sem a parlament, sem a bizottság. Az, hogy mégis  kitől függ, az 2008-09-ben kiderült, amikor az éppen elsüllyedni készülő európai központú, de nemzetközi tulajdonú bankokat az amerikai jegybank mentette meg, és még csak kérdést sem tett fel az EKB-nak, hogy mit szól hozzá.

Ekkor vált teljesen egyértelművé, hogy az EKB – és az euró is – nem egyéb, mint a magándollár érdekében működő kerítőháló. Gyurcsányné tehát az európai egyesült államok tartományi státuszára vágyik, amikor nekünk eurót ígér. Komolyan a csatlakozást csak akkor kell mérlegelni, ha az unió visszatér az erős nemzetek közösségéhez. Ez viszont ma nincs kilátásban. Csatlakozásunk pillanatnyilag hasonlítható a párhuzamosokéra, azok is definíció szerint a végtelenben találkoznak. Kivárjuk, türelmesek vagyunk.

Boros Imre
közgazdász